2016. február 24., szerda

4

Hát sziasztok Édeseim! :)
Igen, itt vagyok, jelenleg betegeskedem, és nem is érzem túl jól magam, de mindenképp megakartam írni ezt a részt, és mihamarabb hozni nektek! :) Úgyhogy itt is van. Rövid lett. Tudom. Ne öljetek meg légyszi! 
Mindent köszönök, ti vagytok a legjobbak, ezt ne feledjétek!
Jó olvasást! <3 :*






4. fejezet: Az Ötvenötödik Felfedezőút







Tegnapra Erwin Smith megtervezte a formációnkat. Az egész Rivaille Osztag egy helyre került, a centrum középső részére, velem és a Hadnaggyal az élén, kivéve a testvéreimet. Damont a Bal Kommunikációra, Nahuelt a Jobb Kommunikációra osztották be, és emiatt igencsak pipa voltam. Alig bírtam elviselni, hogy külön választanak minket, ennek persze hangot is adtam, de Erwin Parancsnok biztosított róla, hogy többnyire a Szélső Felderítők fognak találkozni óriásokkal. Nekünk hármunknak elmagyarázta, mi az a Nagy Hatótávolságú Felderítő Alakzat, és hogy működik, amiből bevallom, semmit nem értettem meg, annyira elvoltam foglalva a gondolataimmal… a félelmeimmel.
Rengeteget gyakoroltunk a negyedik napon is, és most, hogy eljött az idő, úgy éreztem, koránt sem eleget. Hátrafordulva a nyeregben szemeimmel még kerestem a fiúkat, hogy legalább annyit tudjak nekik mondani, hogy; „Ha meghaltok, kinyírlak titeket!”, vagy valami ilyesmit, de sajnos túl gyorsan kezdődött el az Ötvenötödik Felfedezőút, nyílt a kapu, és lovas katonák százai robogtak keresztül rajta. Bal oldalamon szorosan Jean lovagolt, a jobb oldalamon pedig Connie, akinek amúgy kifejezetten örültem, mert folyamatosan olyan butaságokat magyarázott, hogy nevetnem kellett, és ettől valamelyest sikerült elfeledkeznem arról, hol is vagyunk éppen. Előttünk lovagolt a Hadnagy, éjfekete paripája hátán, kicsivel lemaradva, de szorosan mellette Mikasa és Eren, a többiek pedig mind mögöttünk.
Aztán kiértünk a szabadba, a Falakon kívüli világba, és többé nem éreztem semmit a mérhetetlen boldogságon kívül. Egészen öt percig.
- Gyönyörű!! - néztem csillogó szemekkel az égre, aztán pásztázni kezdtem az Ófalu vidékét, és lehervadt a vigyor az arcomról. Mert a lerombolt házak között megláttam életem első óriását. Egy nyolc méteres csúfság volt, a Fedező csapat éppen bőszen küzdött ellene. Kiszáradt a torkom, a pulzusom valahol az egekben száguldott, ahogy egyenesen élettelen szemeibe néztem. Elég messze volt tőlünk, de ez is elég volt ahhoz, hogy a gatyámba akarjak szarni, vagy minimum sírva fakadni és visszalovagolni a picsába.
- Az egy óriás? - kérdeztem halkan, ahogy elrobogtunk mellette.
- Az egy Rendellenes. Jó ronda – vigyorgott rám Connie. El nem tudtam képzelni, hogy képes egy cseppnyi félelem nélkül ilyen lazán kezelni a dolgokat. De ahogy ránéztem Jean-ra, rájöttem, hogy csak Connie csekély agykapacitása lehet az oka, mert rajta kívül mindenki rettegett. Bár nem mutatták, de én láttam rajtuk.
- Ne létesíts még velük kapcsolatot – szólt hátra Rivaille.
- Igyekszem – morogtam vissza.
Az Fedező csapat az Ófaluig tudott kísérni minket, és többet nem is találkoztunk óriásokkal. Legalábbis, egyenlőre. Aztán kiértünk a pusztára, és már sokkal kevésbé éreztem magam magabiztosnak, mint a Fedező csapat biztonságában.
- Nagy hatótávolságú felderítő alakzatot felvenni! - ordította valahonnan elölről Erwin Smith, mire a lovasok szétváltak. Még próbáltam hátranézve megkeresni a fiúkat, de már eltűntek. Hamarosan mindenki eltávolodott tőlünk, és csak mi maradtunk. Én, Jean, Connie, Mikasa, Eren, Christa, Sasha, Reiner, Armin, Rivaille Hadnagy, és valahol a közelben egy óriás.






Már órák óta lovagoltunk. Rólam szakadt a víz a félelemtől, de nem csak én voltam így vele. A távolban zöld és piros jelzőfények villogtak, időnként feltűnt egy-egy fekete is. Többször is útvonalat kellett változtatni, hogy elkerüljük az óriások elleni csatát. Én csak nagyon távolról láttam egy-kettőt, de közvetlenül egy alkalommal sem kerültünk veszélybe, de attól még nem éreztem jól magam.
- Pontosan hová is megyünk? Csak mert engem nem igazán tájékoztatott senki – kérdeztem egy idő után, de Rivaille nem válaszolt.
- Mi sem tudjuk – nézett rám hátra Mikasa.
- Csak bízz a Hadnagyban – tette hozzá Eren.
- Mi? - háborodtam fel. Ezek szerintem még maguk sem tudják, mit csinálnak… Félek… Damon! Nahuel! Kérlek, ne haljatok meg!!
Pár perccel később egy katona vágtatott felénk kétségbeesetten. A Hadnagy parancsára lelassítottunk, és bevártuk a férfit, akit teljesen belepett a vér.
- Rivaille Hadnagy! Kiiktatták a Bal Felderítőket! - jelentette az osztagvezetőnknek. Mi? Bal oldal… Hiszen ott van Damon is!!!
Teljesen pánikba estem, pedig akkor még nem is hallottam a további fejleményeket.
- Egy egész horda Rendellenes tart errefelé! - mutatott hátra a katona. Hunyorogni kezdtem, és észrevettem a legalább húsz vérszomjas óriásból álló, felénk rohanó csapatot. A férfi elvágtatott, hogy jelentse a helyzetet a többieknek is, Christa pedig fellőtte a fekete jelzőfüstöt.
- Előre! - adta ki a parancsnok Rivaille, mire vágtázni kezdtünk a… a Hatalmas Fák Erdeje felé!
- Már megint ez a hely? Kiráz tőle a hideg – morogta Jean. Kétségbeesetten nézegettem hátra. Az óriások egyre közelebb kerültek hozzánk, az agyamat pedig olyan szinten borította el a félelem, hogy azt lehetetlen megfogalmazni. Aki még nem élt át hasonlót, el sem tudja képzelni azt a rettegést, ami mindnyájunkra rátelepedett.
- A kurva életbe – káromkodott mögöttem Reiner. Igen, valahogy én is így éreztem. A távolban jobb és bal oldalról is két lovas katonát láttam felénk vágtatni. Először azt hittem, hogy segítség érkezik, aztán megláttak, kik is azok a katonák, és üvöltözni kezdtem.
- Damon! Nahuel! Mi a büdös francot csináltok? - kiáltottam nekik.
- Mit műveltek? Vissza a helyetekre! Nyomás! - ordított rájuk Rivaille is. Szartak a parancsra, egyre közeledtek felénk, aztán jött a pokol.
Fogalmam sincs, hogy pontosan mi történt. Mire feleszméltem, már az óriás hatalmas lába mellettem termett, a másikkal pedig fogta magát és belerúgott Száguldó Fellegbe. Sikítottam. Csak erre emlékszem. A fák felé repültünk, és még éppen idejében ugrottam le lovam hátáról, mikor az első fa lombjával össze nem ütköztem. A lombok valamennyire felfogták az esésemet, de földet érésemkor a hátamra estem. Iszonyatos fájdalmat éreztem, mindkét kezemmel a szám elé kaptam, nehogy felsikoltsak és magamra vonjam a közelben lévő óriások figyelmét. Egy fa tövénél görnyedtem össze, teljesen egyedül maradtam.
- A francba! A büdös életbe! - káromkodtam halkan, és dühödten belevágtam a mögöttem lévő fa törzsébe. Bal könyökkel. A csontom abban a pillanatban el is tört. Valamiféle állatias morgásra és sírásra emlékeztető hangot hallattam, és ép kezemmel megint csak befogtam a számat. Reméltem, hogy valaki jön megmenteni. Nagyon megijedtem, a szívem vagy kétszázzal vert a mellkasomban. De legalább túléltem a zuhanást.
Magzatpózban elterültem egy bokor aljában, és icipicire húztam össze magam. Ezzel azt próbáltam elérni, hogy az erre járó óriások ne vegyenek észre, mert erősen sejtettem, hogy több csontom is eltört, a manőverfelszerelésemnek pedig annyi volt, így öngyilkosság lett volna szembeszállnom egy óriással. A fájdalom és a rettegés amúgy is teljesen megbénított, meg sem mertem mozdulni. És sajnos a jelzőlövedékek a nyeregtáskámban voltak, ami a lovammal együtt elrepült valahová, így még csak a lila jelzőfüstöt sem tudtam fellőni.
Nem tudom, mennyi ideig feküdhettem így a bokorban, amikor kissé remegni kezdett a föld. Azonnal rájöttem, hogy egy óriás tart felém. Már semmi nem érdekelt. Bőgni kezdtem, taknyom-nyálam összefolyt, de tettem rá, hogy ez mennyire szánalmas és nem katonához méltó viselkedés, féltem. Még soha nem féltem ennyire. Aztán az óriás talpa becsapódott mellettem. Lassan, remegve felnéztem ocsmány pofájára, egyenesen bele élettelen, semmitmondó kék szemeibe. Egy öt méteres példány volt, ráadásul egy Rendellenes. Észrevett, ebben biztos voltam, mert egy ideig farkas szemet néztünk. Megállt az idő, és valami furcsa érzés nyílalt a mellkasomba. Aztán az óriás szemében valami megváltozott. Mintha… mintha egy kis élet költözött volna belé, aztán ordítani kezdett. Úgy, mint akinek nagyon fáj valami.
Nem tudtam, mi ütött a rondaságba, de annyira rettegtem, hogy moccanni sem mertem, pedig itt lett volna a lehetőségem elmenekülni. Az óriás abbahagyta az ordítást, aztán újra rám nézett. Valahogyan ülő helyzetbe tornáztam magam. Különös módon elmúlt minden félelmem, ahogy megláttam a szemét. Nem akart bántani, ebben biztos voltam. Itt a nagy lehetőség… beszélnem kell ezzel!
- Szi-szia – köszöntem rekedt, sírós hangon. Láttam, hogy szinte küszködik magával, a szája folyamatosan nyitódott, és csukódott, mintha mondani akarna valamit, de nem meri kimondani. Aztán lassan letérdelt, majd meghajolt előttem, épp mint a király előtt az alattvalói.
- Ivy… sama… - nyögte ki. - Üdvözlöm! - köszöntött. Leesett állal néztem az óriást, ajkaim remegtek, azt hittem, menten szívrohamot kapok.
- Mi… mi a… fene folyik itt? - tettem remegő szám elé a kezemet. Nem akartam elhinni, hogy ilyesmi lehetséges. Azt hittem, csak telepatikusan tudok majd kommunikálni velük, nem azt, hogy majd beszélni is fognak hozzám… Ilyen egyszerűen nem létezik.
- Sajnálom! Bocsásson meg! - takarta el az óriás az arcát a kezeivel, mint aki sír. Remegő íriszekkel figyeltem. Nem, ilyen biztosan nincs!
- Ki vagy te? - tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. A Rendellenes nem válaszolt, mozdulatlanul térdelt előttem, én pedig lódobogást hallottam a közelből. A felém közeledő hangok olyanok voltak számomra, mint valami isteni megváltás, mégis, még nem akartam, hogy ennek az egésznek vége szakadjon.
- Mark – szólalt meg az óriás.
- Micsoda? - kaptam felé a fejem. Ugye rosszul hallottam? - A neved… Mark? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. Az óriás bólintott. Hát ezt nem hiszem el!
A következő pillanatban több dolog is történt. A fák közül három Rendellenes rontott ki, egy másik irányból pedig az egész Rivaille Osztag lóháton a nevemet ordítva közeledett felénk.
- Ne! Ivy! - üvöltötte Damon, és minden parancs nélkül átváltott manőverfelszerelésre. De nem csak ő, hanem a többiek, még a Hadnagy is.
- Várjatok! Őt ne bántsátok! – próbáltam felállni, de a törött bordáim némileg megakadályoztak ebben.
- Ne mozdulj, megmentelek! - bukkant elő valahonnan a fák közül Nahuel. A három Rendellenes egyenesen felém tartott, a magát Marknak nevező óriás pedig a kezébe kapott.
- Megmentelek, Ivy-sama! - mondta nekem, és én ebben egy percig sem kételkedtem. Csak hogy mindenki más azt hitte, meg akar enni, többen is Markra vetették magukat, hiába kiabáltam, hogy ne tegyék. Aztán… egy legalább huszonöt méteres Rendellenes tűnt fel, és maga alá taposta az öcsémet. Halálra nyomta a talpával Nahuelt. Aztán felkapta Damont, és villámgyorsan a szájába helyezte, majd elkezdte rágni.
Az az érzés, ami akkor elöntött, leírhatatlan. Ordítottam, kapálóztam az óriás markában, nem is éreztem a törött csontjaim okozta fájdalmat. Úgy maga alá taszított a düh és a bosszúvágy, hogy a tönkrement manőverfelszerelésemben megindultam a Rendellenes felé, aki hatalmas szájat kitátotta, és ördögien elvigyorodott, én pedig előkaptam a pengéimet, és miközben úgy üvöltöttem, mint egy vadállat akit kínoznak, apró darabokra vágtam. Bűzös, forró vére összevissza fröcsögött, teljesen beterített, a ruhámat is kimarta, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy érezze azt a kínt, amit én éreztem, testének egy miniméterét sem hagytam ki, mindenhol megvágtam, a végén pedig lecsaptam a tarkójára, és kivájtam azt is. A teteme a földre zuhant, majd párologni kezdett, én pedig lihegve mellé zuhantam. Egyetlen könnycseppet sem ejtettem, mert egészen addig nem éreztem a szomorúságot, csak a mérget, a kínzó dühöt, ami szinte egyenlővé tett egy vadállattal.
- Ivy! - szaladtak oda hozzám a többiek, Sasha még meg is ölelt, de bármit kérdeztek, csak pislogás nélkül meredtem magam elé. Nem… nem lehet… ez nem történhetett meg! Ez csak egy rossz álom! Pontosan! Nemsokára felébredek, Damon és Nahuel éppen veszekedni fognak valami hülyeségen, aztán engem is belevonnak, a buta kishúguknak neveznek, játékosan összekócolják a hajamat, és minden olyan lesz, mint eddig! Fel kell ébrednem. FEL KELL ÉBREDNEM!

Próbáltam felállni, vagy igazából nem is tudom, mit csináltam, mert nem is figyeltem a mozdulataimra. Aztán elsötétült előttem a világ, és Eren karjai közé zuhantam. Az utolsó amit láttam, az ő tiszta zöld szempárja volt.

2016. február 19., péntek

3

Na sziasztok, Babák! Meg is érkeztem a harmadik fejezettel és húúú... romcsi rész :33 Amúgy akit érdekel, a napokban kaptam egy díjat, amit még egyszer nagyon köszönök! :) Ha még nem láttátok és kíváncsiak vagytok rá, görgessetek lejjebb ;)
A részhez pedig jó olvasást kívánok! <3 :* (U.I.: előre figyelmeztetek mindenkit a következő fejezettel kapcsolatban... durva lesz:D)




3. fejezet: „Mellette minden félelmem elszállt"





Ezek után a kapcsolatunk Rivaillejal… Nem, egyáltalán nem változott meg, ugyanolyan taplón viselkedett velem és a többiekkel is, mint azelőtt. Az első nap reggele volt a legkritikusabb az összes közül. Egyáltalán nem tudtam aludni. Egyik nap sem. Idegeskedtem, minden bajom volt, aztán amikor végre sikerült elaludnom, az óriások betörtek az elmémbe, és a saját izzadságomban úszva arra ébredtem, hogy kísértetiesen közeli, vérfagyasztó hangon szólítják az általuk úgy keresett „Ymir-samát”, és élvezik az emberek szenvedését. Ezt egy éjszaka alatt ötször. Ilyen pánikrohamaim még életemben nem voltak. Persze, ezt a kutya nem vette észre, de egyedül is megtudtam oldani, végül mindig sikerült vissza aludnom, de egy óra múlva megint így ébredtem. Talán két órát sikerült aludnom az első napon.
Másnap reggel hatkor „frissen és üdén” álltunk az istállók előtt. Bennem még annyi erő sem volt, hogy megálljak a saját lábamon, így hol Damonra, hol Nahuelre dőltem, miközben Rivaille fél órás kiselőadást tartott arról, hogy három nap alatt meg kell tanulnunk lovagolni, átvágni egy óriás nyakszirtjét, és ebben kik és hogyan lesznek a segítségünkre. Mert hogy a többieknek ezek természetesen profi szinten mentek.
Bevallom őszintén, olyan szinten álmos voltam, hogy semmit sem sikerült felfognom a szavaiból, így már csak arra kaptam fel a fejem, hogy az én 150 centim felé egy hatalmas, hófehér állat hajol, és izgatottan szagol a hajamba. Ijedten hátrébb tántorodtam.
- Mi… mi ez?? - estem teljesen kétségbe, és remegő kézzel mutattam a négylábú állatra, aki továbbra is engem nézett.
- Ez egy ló, Iv – röhögött ki Jean, aki teljesen nyugodtan aggatott valami felszerelést egy szintén hatalmas, barna állatra. Iv… Nem emlékszik a nevemre.
- Ló? - billentettem oldalra a fejem. - Jaj, igen, már rémlik, mintha hallottam volna róluk könyvekből! Minden nap tanul valami újat az ember – csettintettem elégedetten.
- Komolyan soha nem láttál még lovat? - nézett rám kissé döbbenten Jean.
- A Föld Alatti Városban nincsenek állatok – vontam meg a vállam.
- Értem – mosolyodott el keserűen. - Nos, akkor… Iv, ő itt Száguldó Felleg, az egyik leggyorsabb lovunk. Nagyon barátságos – vezette mellém a hófehér lovat.
- Nem fog megharapni? - kérdeztem halkan, de azért a Felleg nevű ló felé nyújtottam a jobb kezem.
- Nem fog! - biztosított Jean. Kezem hozzáért a ló puha nózijához, Száguldó Felleg pedig beleprüszkölt a tenyerembe. Mellettem Jean a saját lova nyakát kezdte vakargatni, így én is követtem a példáját, és mikor láttam, hogy Fellegnek tetszik, felkuncogtam.
- De aranyos lovacska vagy – simítottam végig puha, fehér szőrén.
- Kedvel téged – közölte Jean. - Na, add a lábad – lépett mögém.
- Micsoda? Minek? - ráncoltam a homlokom.
- Felraklak a hátára. Tudod, lovagolni csak akkor lehet, ha rajta ülsz a lovon – gúnyolódott. Milyen kedves…
- Hát jó – vontam meg a vállam, majd felemeltem a lábam, Jean pedig feldobott Felleg hátára. Természetesen átbucskáztam a másik oldalára. Nem is én lettem volna.
- De béna vagy – nevetett ki Jean, miközben a kezét nyújtotta felém, azzal a szándékkal, hogy felsegítsen. Nem fogadtam el, magamtól is felálltam, és fáradtan sóhajtva leporoltam magam.
- Ha még a felszállás sem megy, hogy akarsz egy rakás húskupaccal kommunikálni? - lovagolt mellénk Rivaille egy fekete ló hátán. Rajtunk kívül már mindenki nyeregben volt, még Nahuel és Damon is, akik egy egy világosbarna paci hátán feszítettek, egymásnak mutogatva idiótábbnál idiótább fejeket.
- Hagyjál már. Most már menni fog. Csak túl nagy volt a lendület… - morogtam. Jean újra felsegített Felleg hátára, és most már kényelmesen és biztonságosan el is helyezkedtem rajta. Megpaskoltam a nyakát, majd a kezembe vettem a kantárszárat. Azért az elméleti résznél igyekeztem odafigyelni, bármennyire is kábult állapotban voltam, így nagyjából sikerült annyit megjegyeznem, hogy jelenleg nyeregben ülök és kantárszárat fogok. Az összes többi teljes homály volt.





Már órák óta az ügetést gyakoroltuk. Nem, egyáltalán nem ment. Én csupán nyolcszor estem le a lóról, Damon négyszer, Nahuel pedig kétszer. Fiatalabbik testvéremnek amúgy kifejezetten jól ment a lovaglás, már vágtázni is tudott, ráadásul igen közeli kapcsolatba került a lovával, Kócossal. Mi Damonnal nem igazán rajongtunk ezért, de amíg a lovaglás nem ment, semmi mást nem is kezdhettünk el, meg amúgy nem is szándékoztam úgy véget vetni a mai edzésnek, hogy egyáltalán nem megy a lovaglás, mert már annyira belénk traktálták, hogy ott kinn, az óriások felségterületén lovak nélkül lehetetlenség túlélni, hogy rendesen be is voltam parázva. Hátráltattuk a többieket és ez idegesített. Igaz, mindenki külön gyakorlatozott, csak Rivaille szenvedett velünk egészen sötétedésig. Addigra már nekem valamennyire ment az ügetés, de Damon és Nahuel nagyon ügyesek voltak. A Hadnagy meg is dicsérte őket, és másnap már mehettek a többiekkel gyakorlatozni, csupán engem szidott meg, hogy hogy lehetek ennyire balfasz. Nagyon nehezen ment, és emiatt szégyelltem magam. Még én akartam katona lenni, és a Katonai Rendőrséghez csatlakozni kiskoromban. Nevetséges vagyok, hiszen még a lovaglás sem ment.
Én még a második nap is Rivaillejal gyakoroltam a lovaglást, de olyan szinten reménytelen voltam, hogy a Hadnagy még egy nap haladékot kért az Ötvenötödik Felfedezőúthoz a Felderítő Egységesektől. Rivaille ordított és szidott, nagyon nem volt megelégedve velem, de azért látta rajtam, hogy mennyire igyekszem, és a harmadik napon már egy „reménytelen vagy” legyintéssel elküldött a többiekkel gyakorlatozni. Végre teljes volt a Rivaille Osztag és a Hadnaggyal gyakorolhattunk.
- Ezt a két pengét használjuk arra, hogy átvágjuk az óriások nyakszirtjét – mutatta nekem a Hadnagy. - Ezekkel kell csapást mérni rájuk, és egy egy méter hosszú, tíz centi mély sebet ejteni a tarkójukon. Érthető volt? - kérdezte ridegen.
- Igen! - bólintottam eltökélten. Először csak a földön állva gyakoroltam a pengék forgatását, és egy bábunak kellett átvágnom a nyakszirtjét, de egészen jól ment, és a Hadnagy már aznap délután az erdőbe küldött engem is gyakorlatozni. Ott már igazi, több méteres, mozgó bábok voltak felállítva. Örültem, hogy újra használhatom a háromdimenziós manőverfelszerelésemet, mert számomra a Föld Alatti Városban ez jelentette csöppnyi szabadságomat, és ahogy a fák között, az erdő sűrűjében cikáztam, és bábukat kerestem, amiknek átvághatom a tarkóját, úgy éreztem, valóban ide tartozom.
Hirtelen egy óriásoktól hemzsegő területhez repültem, és kecsesen landoltam az egyik fán. Az egész Rivaille Osztag itt volt, és bőszen irtották az óriás bábokat. Én sem voltam rest, legalább hármat végeztem ki egyszerre, pengéim mélyen a bábok tarkójába vájtak.
- Megy már a lovaglás? - szökkent mellém az ágra egy robusztus szőke férfi, akiben felismertem Reiner Braunt.
- Nem – biccentettem felé. - Két és fél nap alatt huszonháromszor estem le Száguldó Fellegről – magyaráztam, majd gyorsan leugrottam és kivégeztem egy óriás bábot, aztán visszaszökkentem Reiner mellé. Egész közel került hozzám az izompacsirta.
- Így bajok lesznek az Ötvenötödik Felfedezőúton – nézett rám rosszallóan.
- Tudom! De nem tehetek róla, egyszerűen nincs hozzá tehetségem – hisztiztem, mint holmi ötéves kölyök. Az elmúlt napokban érezhetően megváltoztam, még magam is észrevettem. Magamban betudtam ezt a három napos alváshiánynak. Az álmosságtól folyton olyan kómás állapotban voltam, hogy néha azt sem tudtam, ki vagyok, így nem volt csoda, hogy máshogyan viselkedtem.
- Az egyszer biztos – értett velem egyet Reiner. - Viszont a 3D-s felszerelés és a pengék használatában talán még Mikasát is megközelíted – vigyorgott rám, aztán elrepült és ott hagyott.
Mellettem elzúgott egy-egy hangos „juhhééééé!!” kiáltással Sasha és Christa is.
Meglepődtem azon, amit Reiner mondott, és többé nem is tudtam kiverni a fejemből. Olyan jó biztosan nem vagyok, mint Mikasa. Az együtt töltött idők alatt igen sokat megtudtam róla, talán még azt is mondhatnám, hogy egészen baráti kapcsolatba kerültünk, és tudtam, hogy ő az osztag legügyesebb katonája. Persze, csak Rivaille után, de hát azt a földönkívülit senki sem képes überelni. Nem létezik, hogy az ő képességeit akárcsak meg is tudjam közelíteni.
Az edzés végeztével visszavonultunk a lakhelyünkre megmosakodni és vacsorázni. Már éppen indultam volna fel az emeletre, amikor Rivaille hátulról megfogta a vállamat.
- Várj – mondta, és ezt az egy szót sokkal inkább éreztem parancsnak, mint egy sima megszólításnak.
- Igen? - sóhajtottam fel. Megvártuk, amíg mindenki eltűnik a szobákban, és a Hadnagy beszélni kezdett.
- Egész jó voltál ma – jelentette ki, aztán ezzel az egy mondattal ott is hagyott engem a lépcső aljánál. Döbbenten álldogáltam, és már nem is éreztem az ólmos fáradságot, ami az edzés után tört rám. Rivaille megdicsért? Ilyen nem létezik. Biztosan, csak félrehallottam. Úgyis olyan fáradt vagyok, lehet, már hallucinálok is.
Ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal vonszoltam fel magam az emeletre, ahol a lányokkal átöltöztünk, én pedig igyekeztem egy kis életet lehelni magamba, mert miközben az ebédlő felé tartottunk, hogy megtartsuk a szokásos esti diskurzust, no meg persze az étkezést, Mikasának és Sashának háromszor is könyéken kellett ragadni, nehogy pofára essek a semmiben. Igen, ennyire elködösítette az agyamat az alváshiány. Félő volt, hogy az első Felfedezőutamon elalszom egy óriás markában.
Mindenki helyet foglalt az asztalnál, én pedig Damon oldalának dőltem, azzal a szándékkal, hogy én ma bizony kialszom magam, akár a bátyámon fekve is, közben Rivaille elmondta a mai értékelésünket. Természetesen mindenki nagyon jól teljesített. Aztán elérkeztünk hozzám…
- Ivy! - szólt, mire összerezzentem, és nagyokat pislogva néztem rá.
- Igen? - ásítottam bele mindenki képébe. A következő pillanatban már félálomba voltam.
- Mi van veled? - lökött oldalba Nahuel.
- Ajj, ezt nem hiszem el, már ti sem hagytok aludni! - nyavalyogtam. Borzalmas picsaként viselkedtem, de az emberrel ezt teszi a fáradság.
- Miről beszélsz? - ráncolta a homlokát Mikasa.
- Te jó ég, csak azt ne mondd, hogy nem tudsz tőlünk aludni! Netalán horkoltam? Miért nem szóltál előbb? - Sasha teljesen kiakadt, és összevissza kezdett beszélni, az első néhány mondat után már egy szavát sem értettem.
- Mi van? - kérdeztem kábán. - Nem, ti nem zavartok. Az óriások már annál inkább – biccentettem a lányok felé, a következő pillanatban pedig elszabadult a pokol. Éles fájdalmat éreztem, és elsötétült előttem a világ. A fejem…
Ivy-sama! Hol vagy? Gyere, hadd faljunk fel!
- Valaki óriásokat emlegetett? - törte be egy számomra ismeretlen nő az ajtót, de igazából oda sem tudtam nézni, mert a fájdalom elhomályosította a látásomat.
Ivy-sama, téged akarunk! Csatlakozz hozzánk!
- Ne! - sikítottam fel a fejemet fogva. - Nem akarom! Hagyjátok abba! - kiáltottam, mintha csak az óriások hallanának engem.
- Ivy, nyugodj meg! - csapott rá valaki a vállamra. Kiszakadtam az extázisból, és lihegve tértem magamhoz, miközben szakadt rólam a víz. Remegve felnéztem az előttem tornyosuló fiatal, zöld szemű fiúra, akivel talán még sohasem beszéltem négyszemközt, mégis, a szemei annyira megbabonáztak… Teljesen lenyugodtam, ahogy belenéztem Eren Jaeger átható, tüzes tekintetébe.
- Szóval, te vagy az a lány, aki képes kommunikálni az óriásokkal! - csapott két tenyérrel az asztalra a számomra ismeretlen nő, és szemüvege mögül úgy nézett rám, mintha minimum én lennék az utolsó darab hús a világon.
- Ivy, nem tudsz aludni? - fordított maga felé Damon, ezzel késztetve, hogy a szemébe nézzek.
- Életemben nem hallottam még embert így sikítani – morogta Rivaille Hadnagy. - Ha ennyitől így kiakadsz, hogy akarsz szembekerülni egy óriással? - nézett rám hidegen.
- Mindent mesélj el! Mindent tudni akarok! Nem elég az, amit Erwintől hallottam! - nézett rám csillogó szemekkel a bolond szemüveges nő.
- Hagyja őt békén. Pihennie kell – sziszegte összeszorított szájjal Nahuel.
Túl sok kérdés, és információ zúdult rám egyszerre. Észre sem vettem, hogy egyszerre fogta a kezemet Jean, Damon és Nahuel, a vállaimat pedig Eren markolta jó erősen, miközben mindenki elkerekedett szemmel, döbbenten nézett rám. Megint csak problémát okoztam.
- Fáradt vagyok – hajtottam le a fejemet, és egy könnycsepp csordult végig az arcomon. Eren elengedett, mire homlokomat az asztallaphoz nyomtam. Pihenésre és csendre volt szükségem. Ilyen még sosem történt. Ennyire durván még sosem kólintottak fejbe az óriások gondolatai. És már többé nem is Ymir-samát értettem… hanem már a saját nevemet; Ivy-samát. Lehet, hogy csak az ólmos fáradságtól hallottam ezt, de az is lehet, hogy mindig is Ivy-samát mondtak, csak túl messze voltak ahhoz, hogy kristálytisztán halljam a gondolataikat. Ez még jobban megijesztett. Ha eddig féltem az Ötvenötödik Felfedezőúttól, akkor a mostani érzéseimmel még csak össze sem tudom hasonlítani a kettőt.
Végül addig nem hagytak békén, amíg el nem meséltem mindent töviről-hegyire. Persze, azért a nevemmel kapcsolatos részeket kihagytam, hisz amíg még magam sem voltam biztos a dolgokban, nem akartam terhelni a többieket.
- Miért nem szóltál előbb? - kérdezte komoran, és nagyon nagyon hidegen Rivaille.
- Nem akartalak titeket hülyeségekkel terhelni – túrtam zavartan a hajamba.
- Ez nem hülyeség! - csapott ököllel az asztalra Nahuel. Ő volt mindenki közül a legdühösebb és a legcsalódottabb. Nos, megtudtam érteni az érzéseit.
- Buta vagy – sóhajtott fel Jean. Nem is értettem, miért mondd ilyeneket, és minden fáradtságom ellenére tiltakozni szerettem volna, amikor hirtelen az ölébe kapott, mint anno a Föld Alatti Városban, és minden előzetes nélkül felcipelt az emeletre. Eleve kis termetű vagyok, Jean pedig hozzám képest magas és kifejezetten izmos is, így eléggé eltörpültem a karjai között. Annyira nem bántam az egészet, még magamnak is nehéz volt bevallanom. Inkább csendben tűrtem, hogy felcipeljen Damon, Nahuel, Eren és Armin közös szobájába, a miénkével szembenibe, majd letegyen a bátyám ágyára.
- Aludj – közölte halkan, majd hátrálni kezdett az ajtó felé.
- De nem tudok. Ne hagyj itt! – ültem fel rémülten.
- Várjam meg, amíg elalszol? - kérdezte felvont szemöldökkel, bár a szokásostól eltérően egy cseppnyi gúny sem volt a hangjában. - Ugye nem akarod, hogy esti mesét meséljek, és altatót énekeljek?
- Isten őrizzen! - nyögtem fel fáradtan, majd visszahanyatlottam Damon ágyára. - Csak ne hagyj egyedül – fordultam a fal felé, és magzat pózba gömbölyödtem. Pár másodpercig semmit nem hallottam, aztán besüppedt alattam az ágy, és döbbenten merevedtem le. Jean befeküdt mellém…
- De csak amíg nem alszol el – mondta halkan, én pedig felé fordultam. Mellette minden félelmem elszállt.
- Köszönöm – suttogtam, majd behunytam a szemem, és próbáltam megálljt parancsolni zakatoló szívemnek.






Másnap reggel olyan energikusan és kipihenten keltem, mint addig még soha életemben. Nehezemre esett kinyitni a szemem, de amikor ez végre sikerült, észrevettem, hogy rajtam kívül még mindenki alszik, teljes sötétség honol kint, és mellettem nem a bátyám, Damon fekszik, hanem… Hanem még mindig Jean!
Elkerekedett szemekkel néztem a szinte gyermeki ártatlansággal mellettem szunyókáló fiút, aki egy percre sem mozdult el mellőlem az éjjel. Megmagyarázhatatlan melegség öntötte el a szívemet, de még csak nem is akartam ilyenekre gondolni. Csak az emberiséget akarta menteni, hiszen ha nem alszom ki magam ma éjjel sem, akkor lehet, hogy végkimerültségben meghalok, esetleg egy óriás játszi könnyedséggel élve fel fal, ennek következtében semmit nem teszek az emberiség előrelépéséért, és mindenki előbb-utóbb meghal. Teljesen logikus lenne ez a gondolkodás Jean részéről. Ez egy ördögi kör, az egyszer biztos…
Halkan, nehogy felébresszem békésen alvó társamat, kibontakoztam Jean óvó karjai közül, és az ajtóhoz botorkáltam. Még egyszer visszanéztem a fiúkra, aztán észrevettem, hogy Damon és Nahuel egy ágyban alszanak, mint egy tipikus veszekedős testvérpár, kitúrták egymást, és egyiküknek sem jutott a takaróból. Mosolyogva néztem végig a szoba alvó tagjain, tekintetem kicsit tovább elidőzött a tesóimon, majd átvonultam a lányok szobájába.




Készen állok rá. Minden rendben lesz. Velem van mindenki. Kivéve persze… Damont és Nahuelt. Miért kellett külön szedni őket tőlem??? Utállak ezért, Erwin Smith!!
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben, miközben az egész Felderítő Egység lóháton feszített a belső kapu előtt, készen egy újabb életveszélyes kalandra az óriások földjén.
- Kurvára félek – pillantottam a mellettem lévő fiúra.

- Én is – súgta vissza Jean. A szemében valódi rettegés bujkált. Öt perc múlva pedig elkezdődött az Ötvenötödik Felfedezőút.

2016. február 14., vasárnap

Első díjam!!

Úristen, srácok...
Nagy nap ez a mai, ugyanis (mint a címből is láthattátok...), megkaptam életem első blogdíját!! Nem győzöm elégszer megköszönni Wonderland - Memories-nek! :)


Szabályok:

1. Köszönd meg a díjat, és tedd ki, hogy kitől kaptad! 
2. Olvasd el annak a blogját, akitől kaptad! 
3. Írj 12 dolgot az illető blogjáról! 
4. Írj 12 dolgot a saját blogodról! 
5. Válaszolj 12 kérdésre!
6. Tegyél fel 12 kérdést!

7. Kommentelj annak a blogjára, akitől kaptad, hiszen mindenkinek jól esik a visszajelzés. Ez lehet kritika, vélemény, a lényeg, hogy építő jellegű legyen! 
8. Cseréljetek linket! 
9. Küldd tovább 12 embernek!
10. Tedd ki a plecsnit jól látható helyre úgy, hogy az én blogomra vezessen! 

12 dolog az illető blogjáról:
- Egy Alice Csodaországban fafiction
- Gyönyörű a desing! (a fejlécen pedig Avril Lavigne szerepel, ez plusz pont nálam:D)
- Eddig egy prológus van fent, és egy részlet az első fejezetből
- A blognak 19 feliratkozója van 
- Én is feliratkoztam, mivel nagyon jó!
- A főszereplő lány egy elmegyógyintézet lakója
- Furcsa álmok gyötrik kiskora óta egy haldokló országról
- 2016. január 22.-én nyílt a blog
- Nagyon kíváncsi vagyok a folytatására:D
- Vannak rajta nagyon jó inspiráló képek:)
- A borítót Szabó Andi készítette

- Raven F. Hater (az író) fogalmazása gyönyörű!

12 dolog a saját blogomról:
- Attack on Titan fanfiction:D
- A főszereplő lány hallja az óriások gondolatait
- Az animében lévő karakterek is mind szerepelnek a történetben
- Prológus+2 fejezet van fent
- A fejlécet és a desingt Rose Briar készítette:)
- Az eredeti címe Harc egy szebb jövőért lett volna, csak aztán rájöttem, hogy a harc az csak egy harc, a háború meg ugye egy hosszabb tevékenység:D

- Nyolc feliratkozóm van *-* (Imádlak titeket!)
- Kicsit el vagyok akadva a harmadik fejezet írásával, de megígérem, hogy igyekszem!
- El sem akartam kezdeni az írását, de végül egy álmom és egy barátnőm segítettek ebben!
- Általában egy huzamban végigírok egy fejezetet, csak aztán vagy nyolcszor átolvasom és kijavítom, mire publikálásra kerül, ezért vannak ritkábban részek (bocsi mindenki...):D
- Rivaille és Jean kapnak majd a legtöbb szerepet a történetben
- Nem tudok többet írni róla:D

Válaszok a 12 kérdésre:


1. Mióta blogolsz intenzíven?
Körülbelül 2013 nyár óta. (Nem látszik mi?:D)
2. Ha hirtelen semmi ötlet, mi ad ihletet általában?
Ha magyar felirattal zenéket hallgatok.
3. Mi az, ami szerinted egyedivé teszi a blogod?
Nem is tudom... Erre szerintem csak az olvasók tudnak válaszolni:)
4. Hányadik blogoddal állunk most "szemben"?
Huh, ezt most megkellet néznem...:D Nehéz elhinni, de ez a tizenhatodik blogom (a többi egyáltalán nem volt ismert).
5. Mi az, ami büszkeséggel tölt el, és mi az, amin javítani szeretnél?
Büszke vagyok arra, hogy ennyien szeretik és olvassák a blogomat, valamint arra is, hogy én imádom írni a HESzJ-t:) Amin javítani szeretnék az egyértelműen az érzelmek és a részletek leírása.
6. Mit gondolsz így összességében a bloggerközösségről?
Hát, nem is tudom... Én ebbe nem igazán tartozom bele... Voltaképpen csak írok, és vagyok. Szóval nincs véleményem.
7. Mostanában sokan vonultak vissza a billentyűzettől, valamint szünetelnek. Ennek oka szerinted mi lehet?
Nagyon szomorúnak tartom ezt az egészet... Valószínűleg sokan ihlet hiányban szenvednek, de ez még a jobbik eset... Szerintem egyáltalán nem voltak olvasóik, vagy esetleg egy nagyon rossz kritikát kaptak, aminek hatására elment a kedvük ettől az egésztől...
8. Számodra mi számít sablonosnak?
Általában azok a történetek, amikben már az első részekben összejönnek a szereplők, az összes "poén" le van lőve, és után már az író sem tud mit kezdeni magával.
9. Kik támogatnak, amikor úgy érzed, semmi értelme írni?
Senki sem támogat.
10. Milyen elv/mottó visz előre? (Persze csak ha van)
Van, bizony:D Még évekkel ezelőtt 12 éves fejjel ezt írtam mottómnak: "Igenis írok, ha írni akarok... mert szeretem ezt csinálni! <3"
11. Hány blogot szoktál olvasni, követni?
Jelenleg tízet olvasok :) 
12. Kik azok a bloggerek/bloggerinák, akiket kiemelnél a közösségből?
Szabó Andi
Jacey Alloray
Rose Briar
<3

12 kérdés azoknak, akiknek továbbküldöm:
1. Hány éves korod óta blogolsz?
2. Most hány éves vagy?
3. Mi/mik vagy ki/kik hozta/hozták az ihletet a blogodhoz?
4. Tervezed, hogy abbahagyod az írást?
5. Szeretnéd egyszer könyvformájában látni a blogodat?
6. Mit gondolsz, min kéne javítanod? (lehet ez az írással, de a személyiségeddel is kapcsolatos)
7. Van háziállatod? :3 
8. Szoktál írás közben zenét hallgatni?
9. Szoktál más blogján nyomot hagyni magad után?
10. Ki a kedvenc íród/írónőd? (lehet blogos vagy regényíró is)
11. Milyen témában szeretsz a leginkább írni?
12. Volt már alkotó válságod?

És végül, de nem utolsó sorban, akiknek továbbküldöm:

Farkas átok
Keresd benne a logikát
Csillaghullás
Rivaille Hadnagy Osztaga
Maybe you'll love yourself like I Love You
Pasik, Titkok, Esküvők
Montaguek és Capuletek



Kellemes délutánt Bogyóim! <3 








2016. február 10., szerda

2

Sziasztok Drágáim!! <3
Szeretném Nektek nagyon szépen megköszönni a HÉT feliratkozót!! :) Nagyon sokat jelent nekem, még egyszer köszönöm! <3 
Igen, tudom, ez a rész is igen csekély méretű lett, de azért remélem, tetszik majd Nektek! :) Ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után :3
Jó olvasást, Vérmes Hetes! <3 



2.fejezet: Könnyek az esőben





Rivaille úgy vett be engem és testvéreimet a legelitebb osztagba, hogy soha életében nem látott minket kardot forgatni, ami az én esetemben jobb is. Kiválóan használom a háromdimenziós manőverfelszerelést, de még soha nem fogtam fegyvert a kezemben, és ez szerintem nem jellemző egy elit katonára. Csak a képességemnek köszönhettem, hogy bevett az osztagába, ami pedig Damont és Nahuelt illeti… nos, lövésem sincs. És minél többet agyalok rajta, annál zaklatottabb leszek emiatt, ezért igyekeztem kizárni a baljós gondolatokat a fejemből, miközben hátrahagytuk a többi kadétot, és egy leamortizálódott kastély-szerűség felé vettük az irányt. Körülötte csak a magas fákkal szegélyezett erdőt lehetett látni, semmi mást. Mi a fiúkkal leghátul vonultunk.
- Ez meg mi? - kérdezte csillogó szemekkel Nahuel, amikor odaértünk a romos épülethez.
- Fura – fintorodott el Damon. Én szavakat sem találtam az erősen foszlásnak indult, csúcsos tetejű építményre.
- Ez a Rivaille osztag lakhelye – közölte velünk semmitmondóan Rivaille, és belépett. Senki nem ment utána.
- Biztos, hogy lakható? - kérdezte egy sötétbarna hajú lány.
- Mit totojáztok? - dugta ki a fejét az új Hadnagyunk.
- Hadnagy! - jelentkezett készségesen egy szőke hajú lány.
- Mi van? - szólította fel igen „kedvesen” Rivaille.
- Nem fog összedőlni? - kérdezte a lány. Rivaillenak erősen tikkelni kezdett a bal szeme, és mivel igazán nem akartam idegesnek látni (mert már régebben volt hozzá párszor szerencsém, és nem tartoznak a legjobb élményeim közé azok a pillanatok), elsőként léptem be a Hadnagy után. Igaz, végig hátrálva tettem meg az utat, hogyha esetleg valami baljós hangot hallanék, azonnal kitudjak szaladni. Amikor beértem, az első falba belerúgtam egyet. Semmi sem történt.
- Veszélytelen – közöltem, mire páran felnevettek.
- Nincs itt az ideje a bohóckodásnak – pillantott rám rosszallóan Rivaille.
Lassan mindenki belépett, és a Hadnagyot követve felbattyogtunk az emeletre. Mindent por és mocsok borított, mintha már legalább egy éve nem takarítottak volna itt. Tudtam, hogy Rivaille nem kedveli a piszkos helyeket, és még úgy is láttam a fintort az arcán, hogy mögötte lépkedtem. Mellé csak még egy nálam is fiatalabb fekete hajú, zöld szemű fiú merészkedett, de őt nem zavarta el, a sötétbarna hajú lánnyal ellentétben.
- A terv a következő – állt meg velünk szemben Rivaille, amikor felértünk az emeletre. - Elosztjuk a szobákat. Kitakarítunk. Ebéd idő. Ismertető, leginkább az újoncaink számára. És alvás – ismertette velünk a tervét.
- Hát ez zseniális – suttogta mögülem Damon.
- Ne idegesítsd fel! Mindenki jobban jár – súgtam vissza.
- Te tudod, ki ez?? - kérdezte most már sokkal hangosabban a bátyám. Mindenki értetlenül fordult felénk, én pedig kínosan lesütöttem a szemem.
- A szobaelosztást az ajtókon találjátok. Tíz perc múlva lent találkozunk – lépett el mellettem Rivaille, majd nyugodtan lesétált a lépcsőn, és itt hagyott mind a tizenegyünket.



Én a másik három lánnyal kerültem egy szobába. Bármennyire is nem tetszett az ötlet, hogy külön választanak a fiúktól, inkább nem vitatkoztam a Hadnaggyal, ráadásul az is megnyugtató volt valamennyire, hogy a velünk szemben lévő szobát kapták meg, így mindig közel lehettek hozzám. Szerettem volna még beszélni velük hat szem közt, de Rivaille tíz percet adott az elrendezkedéshez, és inkább igyekeztem, de még így is utoljára léptem be a szobába.
- Neked meghagytuk az ablak melletti ágyat – mutatott rá egy csinos, szőke hajú lány a szabad ágyra. - Bár elég nehéz volt Sashát lebeszélni róla – tette hozzá.
- Ó, igazán nem kellett volna, én bárhol elalszok – mentegetőztem.
- Most már mindegy, mi már elrendezkedtünk – legyintett le egy fekete hajú lány.
- Értem. Köszi szépen – dobtam le a táskámat az ágyamra. A kilátásom pont az erdőre esett.
- Ott szoktunk gyakorlatozni – lépett mellém a szoba negyedik tagja, a sötétbarna hajú lány.
- A 3D-s felszerelésekkel? - kíváncsiskodtam.
- Ühüm. Felszoktak nekünk állítani bábokat, és ki kell vájni a nyakszirtjüket, mintha óriások lennének. Régen, amikor még csak a kiképzést csináltunk, napi rendszerességgel volt ilyen feladat – mesélte izgatottan a lány. - Egyébként az én nevem Sasha Blouse – fordult felém mosolyogva, és a kezét nyújtotta.
- Én… én Ivy King vagyok – csúsztattam bele lassan a tenyerem az övébe.
- Nagyon örülök, Ivy – vigyorgott rám mind a harminckét fogával. - A szőke lány Christa Renz, a szótlan csajszi pedig Mikasa Ackerman – mutatta be a lányokat.
- Két perced van átöltözni – dobott nekem oda Mikasa egy rám passzoló egyenruhát. Az ágyamon már volt egy zöld, kapucnis palást, rajta a Felderítő Egység logójával, a Szabadság Szárnyaival, de mivel én eddig nem voltam katona, ezért nem volt egyenruhám sem. Gyorsan magamra kaptam a fehér nadrágot, a térdig érő kényelmes bőrcsizmát, és a barna, hosszú ujjú dzsekit, mellén a Szabadság Szárnyaival, majd a lányokkal öt perces késéssel lerobogtunk az ebédlőbe, magunk után felkavarva a port.





Öt kibaszott órán keresztül takarítottunk, és közben egy szót sem válthattunk egymással, mert Rivaille már akkor odaugatott nekünk, ha csak ránéztünk a másikra, és bemutatkozásra vagy egyébre nyitottunk a szánkat. Így délutánra még a lányokon kívül senkit sem ismertem.
Fáradságos munkánk után mindenki izzadtan rogyott le az ebédlő székeire, és Rivaille már hozatta is az ebédünket. Úgy tűnt, megvan velünk elégedve, amit nem is csodáltam, tekintve, hogy az egész hely csillogott villogott.
- Elfáradtam – lihegtem, a hangom kicsit rekedtes volt a sok órányi hallgatástól.
- Én is – foglalt helyet az egyik oldalamon Jean.
- Én nem – vonta meg a vállát Mikasa.
- Egész jó munkát végeztetek – ült az asztalfőre Rivaille.
- Kösz – morogta mellettem Damon. Nem kedvelte Rivaillet, és ezt én teljesen meg tudtam érteni.
- Holnaptól kemény edzések lesznek, főleg az újoncainknak. Négy nap múlva megkezdjük az Ötvenötödik Felderítőutat, hogy Ivy beszélhessen velük… Addig is meg kell tanítani őket lovagolni, kardot forgatni… - sóhajtotta Rivaille.
- Micsoda? - kaptam fel a fejemet. Éppen egy pohár vizet ittam, de erre a kijelentésére az asztalra köptem a pohár tartalmát.
- Ezt most rohadt gyorsan feltakarítod – nézett rám gyilkos tekintettel.
- Szóval… ti a Föld Alatti Városból jöttetek? – próbálta oldani a feszültséget Christa.
- A köpeted, Ivy! - szólt rám most már sokkal élesebben a Hadnagy.
- Nem! - jelentettem ki. Már csak azért sem. Válaszokat akartam, még pedig azonnal. Már nem bírtam tovább magamban tartani a kérdéseimet. Így képtelen vagyok bízni benne.
- Nem? - kérdezett vissza Rivaille. Két tenyérrel az asztalra csapott, és idegesen felállt. Én is ugyanígy tettem.
- Válaszokat akarok, Rivaille! Így képtelen vagyok megbízni benned – húztam össze résnyire a szemem.
- Nincs jogod ilyen hangnemben beszélni velem! Takarítsd fel, amit ide köptél! - szólt még egyszer utoljára, és éreztem, ha most nem csinálom meg, amit parancsol, csúnya vége lesz. Dühtől fortyogva eltrappoltam valami rongyért, és feltakarítottam a vizet, majd nemes egyszerűséggel Rivaille képébe vágtam a rongyot.
- Most elégedett vagy? - tártam szét a karom. A vizes rongy lassan lecsúszott Rivaille Hadnagy arcáról, és a földön landolt. Ő csak kifejezéstelen tekintettel meredt rám. Semmit nem tudtam kiolvasni az arcából. Még csak dühösnek sem tűnt.
- Mi ez az arc? Legalább legyél rám mérges! - ráztam meg hitetlenkedve a fejemet. Továbbra is ugyanazzal a tekintettel fúrta szemeit mélyen az enyémbe.
- Most meg mi van? - kérdeztem indulatosan, állva a pillantását. És a következő pillanatban robbant. Ökle csattant az államon, én pedig a fenekemre estem. Éles fájdalom nyílalt az államba.
- Megőrültél? - álltam fel idegesen, törött állkapcsomat fogva, amiből lassan szivárogni kezdett a vér. Újra megakart ütni, de még az utolsó pillanatban elhajoltam előle.
- Püfölhetsz, ha akarsz, de nem tudsz elbújni a válasz elől! - néztem mélyen szürke szemeibe. Ökle egy pillanatra megállt a levegőben, de az egész egy tizedmásodperc volt, újabb ütése elől már nem tudtam elhajolni. Fájós, eddig is törött államat találta el. Hagytam, hadd verjen tovább. A háttérben a többi srác lefogta Damont és Nahuelt, akik gyilkos tekintettel követték Rivaille minden mozdulatát.
Még legalább hat ütést kaptam az arcomba, egyszer pedig a térdével gyomorszájon vágott, de én csak álltam a tekintetét. Tudni akartam… Tudnom kellett, hogy mi történt Isabellel és Farlannal, hogy végre megtudjak nekik bocsájtani! Képtelen voltam tovább várni. Még halványan pislákolt bennem a remény, hogy életben vannak, és megakartam nekik végre bocsájtani, amiért magamra hagytak. Akárhányszor próbáltam, sosem sikerült, utánuk már csak a harag maradt. De nekem azt tanították, hogyha haragban válunk el egy számunkra fontos személytől, aki utána meghal, az utána nem nyugodhat békében egészen addig, amíg meg nem tudunk bocsájtani neki.
Rivaille egyébként nem fáradt el, de amikor gyomron rúgott, láttam rajta, hogy elege volt. Amikor felnéztem rá, egy icipici könnycseppet láttam lecsordulni az arcán. A haja eltakarta a szemét, de biztos voltam benne, hogy sír.
- Azt akarod tudni, hogy mi történt Farlannal és Isabellel, ugye? - suttogta rekedten. Bólintottam. A szívemet egy jeges kéz szorította, a torkomban gombóc képződött, éreztem, hogy lassan eluralkodik rajtam a sírás, de nem akartam mindenki előtt kiborulni. Rivaille megragadta a csuklómat, és kivonszolt a lakhelyünkről. Ahogy kiléptünk, már csak megszokásból, felnéztem az égre. De most koránt sem gyönyörű, kék színében pompázott. Undorító szürke színű volt, hatalmas felhők takarták el a Napot.
- Be van borulva – mondta halkan Rivaille, miután kiértünk, és elengedte a kezemet. Ebben percben óriási vízcseppek kezdtek potyogni az égből. Elkerekedett a szemem.
- Eső – Rivaille csak ennyit mondott. Az esőcseppek lassan eláztatták a hajamat, a ruhámat, és elkezdték lemosni a véremet az arcomról. A Hadnagy a tenyerébe temette az arcát. Sosem láttam még sírni, de szimplán még csak szomorúnak sem. Jóformán együtt nőttünk fel, négy éven keresztül mindennap találkoztunk, és lehet, hogy nem beszéltünk sokat egymással, mégis ismertem annyira, hogy tudjam, soha nem mutatja ki az érzelmeit. Most mégis itt állt előttem, tenyerébe temetett arccal, és lassan rázkódni kezdett a válla. Egy másodpercre sem vettem le a szememet róla. Nem tartott sokáig, talán egy perc néma pityergés volt az egész, aztán felém fordult, mintha mi sem történt volna, arcán, szemein nem látszottak a sírás jelei.
- Eltörtem az álladat – jelentette ki, most már a szokásos nemtörődöm hanggal.
- Tudom – sóhajtottam fel, és megmasszíroztam sajgó állkapcsomat. Ezután egy ideig csendben álltunk az esőben.
- Isabel és Farlan… már nem élnek, ugye? - kérdeztem halkan, lehajtott fejjel.
- Már… régen nem – felelte Rivaille. Felkaptam a fejemet. Minden reményem szertefoszlott... Lassan bekönnyezett a szemem.
- Ugye tudod, hogy szerettem őket? - kérdeztem halkan, magamat átkarolva.
- Ők is szerettek téged – nézett rám. - Mielőtt… meghaltak, elkezdtek neked írni egy levelet. De már nem tudták befejezni – mesélte. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Az elsőt pedig újabbak követték. Sejtettem, sőt, szerintem az agyam mélyén tudtam is, hogy már nem élnek, csak a szívem nem akarta elfogadni a nyilvánvaló tényeket.
- Azt hittem, haragszom rájuk, amiért csak úgy elfelejtettek – zokogtam fel. - De azt hiszem, tévedtem. Inkább saját magamra haragszom – törölgettem a szememet. - Hogy történt?
- Biztos tudni akarod? - kérdezte halkan Rivaille.
- Igen! Mindent! Mondd el! - szorítottam meg erősen a csuklóját.
- Isabelre emlékeztetsz sóhajtotta fájdalmasan. - Egy Rendellenes megölte őket az első felderítő utunkon. Magukra hagytam őket. Nem kellett volna… Az egész miattam történt. Ha csak egy perccel előbb érkezem, vagy el sem mozdulok mellőlük, nem történik meg ez az egész – mesélte halkan. Folyamatosan potyogtak a könnyeim. Rivaille pedig…
- Nem! - kiáltottam rá, mire kissé megdöbbenve nézett rám.
- Tessék?

- Nem! Akinek itt meg kell bocsájtania magának, az nem is én vagyok, hanem te! Rivaille! - ragadtam meg erősen a vállát, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. - Figyelj rám! Ezt senki sem tudhatta előre! Hadnagyként, legjobb katonaként, osztagvezetőként, jó emberként... ezt tudnod kellene! - üvöltöttem az arcába. - Nem tudhattad, hogy ez fog történni! Senki sem látta előre! Emiatt… emiatt nem emésztheted magad, mert ez csak kivesz belőled! Ha Isabel és Farlan hallaná ezeket… nagyon csalódottak és szomorúak lennének. Te nem ilyen vagy! Hagyd abba saját magad sajnáltatását! Különben is, már túl késő… - magyaráztam, folyamatosan a szemébe nézve. A végén mindkettőnk arcán egymás után folytak le a kövér krokodilkönnyek, miközben én Rivaillejal kiabáltam a tomboló viharban. A földre hullott cseppek között nem lehetett megállapítani, melyik származik az esőtől, és melyik tőlünk.
layout by Sasame Ka z Zatracone Dusze