4

Hát sziasztok Édeseim! :)

Igen, itt vagyok, jelenleg betegeskedem, és nem is érzem túl jól magam, de mindenképp megakartam írni ezt a részt, és mihamarabb hozni nektek! :) Úgyhogy itt is van. Rövid lett. Tudom. Ne öljetek meg légyszi! 

Mindent köszönök, ti vagytok a legjobbak, ezt ne feledjétek!

Jó olvasást! <3 :*

4. fejezet: Az Ötvenötödik Felfedezőút

Tegnapra Erwin Smith megtervezte a formációnkat. Az egész Rivaille Osztag egy helyre került, a centrum középső részére, velem és a Hadnaggyal az élén, kivéve a testvéreimet. Damont a Bal Kommunikációra, Nahuelt a Jobb Kommunikációra osztották be, és emiatt igencsak pipa voltam. Alig bírtam elviselni, hogy külön választanak minket, ennek persze hangot is adtam, de Erwin Parancsnok biztosított róla, hogy többnyire a Szélső Felderítők fognak találkozni óriásokkal. Nekünk hármunknak elmagyarázta, mi az a Nagy Hatótávolságú Felderítő Alakzat, és hogy működik, amiből bevallom, semmit nem értettem meg, annyira elvoltam foglalva a gondolataimmal… a félelmeimmel.

Rengeteget gyakoroltunk a negyedik napon is, és most, hogy eljött az idő, úgy éreztem, koránt sem eleget. Hátrafordulva a nyeregben szemeimmel még kerestem a fiúkat, hogy legalább annyit tudjak nekik mondani, hogy; „Ha meghaltok, kinyírlak titeket!”, vagy valami ilyesmit, de sajnos túl gyorsan kezdődött el az Ötvenötödik Felfedezőút, nyílt a kapu, és lovas katonák százai robogtak keresztül rajta. Bal oldalamon szorosan Jean lovagolt, a jobb oldalamon pedig Connie, akinek amúgy kifejezetten örültem, mert folyamatosan olyan butaságokat magyarázott, hogy nevetnem kellett, és ettől valamelyest sikerült elfeledkeznem arról, hol is vagyunk éppen. Előttünk lovagolt a Hadnagy, éjfekete paripája hátán, kicsivel lemaradva, de szorosan mellette Mikasa és Eren, a többiek pedig mind mögöttünk.

Aztán kiértünk a szabadba, a Falakon kívüli világba, és többé nem éreztem semmit a mérhetetlen boldogságon kívül. Egészen öt percig.

- Gyönyörű!! - néztem csillogó szemekkel az égre, aztán pásztázni kezdtem az Ófalu vidékét, és lehervadt a vigyor az arcomról. Mert a lerombolt házak között megláttam életem első óriását. Egy nyolc méteres csúfság volt, a Fedező csapat éppen bőszen küzdött ellene. Kiszáradt a torkom, a pulzusom valahol az egekben száguldott, ahogy egyenesen élettelen szemeibe néztem. Elég messze volt tőlünk, de ez is elég volt ahhoz, hogy a gatyámba akarjak szarni, vagy minimum sírva fakadni és visszalovagolni a picsába.

- Az egy óriás? - kérdeztem halkan, ahogy elrobogtunk mellette.

- Az egy Rendellenes. Jó ronda – vigyorgott rám Connie. El nem tudtam képzelni, hogy képes egy cseppnyi félelem nélkül ilyen lazán kezelni a dolgokat. De ahogy ránéztem Jean-ra, rájöttem, hogy csak Connie csekély agykapacitása lehet az oka, mert rajta kívül mindenki rettegett. Bár nem mutatták, de én láttam rajtuk.

- Ne létesíts még velük kapcsolatot – szólt hátra Rivaille.

- Igyekszem – morogtam vissza.

Az Fedező csapat az Ófaluig tudott kísérni minket, és többet nem is találkoztunk óriásokkal. Legalábbis, egyenlőre. Aztán kiértünk a pusztára, és már sokkal kevésbé éreztem magam magabiztosnak, mint a Fedező csapat biztonságában.

- Nagy hatótávolságú felderítő alakzatot felvenni! - ordította valahonnan elölről Erwin Smith, mire a lovasok szétváltak. Még próbáltam hátranézve megkeresni a fiúkat, de már eltűntek. Hamarosan mindenki eltávolodott tőlünk, és csak mi maradtunk. Én, Jean, Connie, Mikasa, Eren, Christa, Sasha, Reiner, Armin, Rivaille Hadnagy, és valahol a közelben egy óriás.

Már órák óta lovagoltunk. Rólam szakadt a víz a félelemtől, de nem csak én voltam így vele. A távolban zöld és piros jelzőfények villogtak, időnként feltűnt egy-egy fekete is. Többször is útvonalat kellett változtatni, hogy elkerüljük az óriások elleni csatát. Én csak nagyon távolról láttam egy-kettőt, de közvetlenül egy alkalommal sem kerültünk veszélybe, de attól még nem éreztem jól magam.

- Pontosan hová is megyünk? Csak mert engem nem igazán tájékoztatott senki – kérdeztem egy idő után, de Rivaille nem válaszolt.

- Mi sem tudjuk – nézett rám hátra Mikasa.

- Csak bízz a Hadnagyban – tette hozzá Eren.

- Mi? - háborodtam fel. Ezek szerintem még maguk sem tudják, mit csinálnak… Félek… Damon! Nahuel! Kérlek, ne haljatok meg!!

Pár perccel később egy katona vágtatott felénk kétségbeesetten. A Hadnagy parancsára lelassítottunk, és bevártuk a férfit, akit teljesen belepett a vér.

- Rivaille Hadnagy! Kiiktatták a Bal Felderítőket! - jelentette az osztagvezetőnknek. Mi? Bal oldal… Hiszen ott van Damon is!!!

Teljesen pánikba estem, pedig akkor még nem is hallottam a további fejleményeket.

- Egy egész horda Rendellenes tart errefelé! - mutatott hátra a katona. Hunyorogni kezdtem, és észrevettem a legalább húsz vérszomjas óriásból álló, felénk rohanó csapatot. A férfi elvágtatott, hogy jelentse a helyzetet a többieknek is, Christa pedig fellőtte a fekete jelzőfüstöt.

- Előre! - adta ki a parancsnok Rivaille, mire vágtázni kezdtünk a… a Hatalmas Fák Erdeje felé!

- Már megint ez a hely? Kiráz tőle a hideg – morogta Jean. Kétségbeesetten nézegettem hátra. Az óriások egyre közelebb kerültek hozzánk, az agyamat pedig olyan szinten borította el a félelem, hogy azt lehetetlen megfogalmazni. Aki még nem élt át hasonlót, el sem tudja képzelni azt a rettegést, ami mindnyájunkra rátelepedett.

- A kurva életbe – káromkodott mögöttem Reiner. Igen, valahogy én is így éreztem. A távolban jobb és bal oldalról is két lovas katonát láttam felénk vágtatni. Először azt hittem, hogy segítség érkezik, aztán megláttak, kik is azok a katonák, és üvöltözni kezdtem.

- Damon! Nahuel! Mi a büdös francot csináltok? - kiáltottam nekik.

- Mit műveltek? Vissza a helyetekre! Nyomás! - ordított rájuk Rivaille is. Szartak a parancsra, egyre közeledtek felénk, aztán jött a pokol.

Fogalmam sincs, hogy pontosan mi történt. Mire feleszméltem, már az óriás hatalmas lába mellettem termett, a másikkal pedig fogta magát és belerúgott Száguldó Fellegbe. Sikítottam. Csak erre emlékszem. A fák felé repültünk, és még éppen idejében ugrottam le lovam hátáról, mikor az első fa lombjával össze nem ütköztem. A lombok valamennyire felfogták az esésemet, de földet érésemkor a hátamra estem. Iszonyatos fájdalmat éreztem, mindkét kezemmel a szám elé kaptam, nehogy felsikoltsak és magamra vonjam a közelben lévő óriások figyelmét. Egy fa tövénél görnyedtem össze, teljesen egyedül maradtam.

- A francba! A büdös életbe! - káromkodtam halkan, és dühödten belevágtam a mögöttem lévő fa törzsébe. Bal könyökkel. A csontom abban a pillanatban el is tört. Valamiféle állatias morgásra és sírásra emlékeztető hangot hallattam, és ép kezemmel megint csak befogtam a számat. Reméltem, hogy valaki jön megmenteni. Nagyon megijedtem, a szívem vagy kétszázzal vert a mellkasomban. De legalább túléltem a zuhanást.

Magzatpózban elterültem egy bokor aljában, és icipicire húztam össze magam. Ezzel azt próbáltam elérni, hogy az erre járó óriások ne vegyenek észre, mert erősen sejtettem, hogy több csontom is eltört, a manőverfelszerelésemnek pedig annyi volt, így öngyilkosság lett volna szembeszállnom egy óriással. A fájdalom és a rettegés amúgy is teljesen megbénított, meg sem mertem mozdulni. És sajnos a jelzőlövedékek a nyeregtáskámban voltak, ami a lovammal együtt elrepült valahová, így még csak a lila jelzőfüstöt sem tudtam fellőni.

Nem tudom, mennyi ideig feküdhettem így a bokorban, amikor kissé remegni kezdett a föld. Azonnal rájöttem, hogy egy óriás tart felém. Már semmi nem érdekelt. Bőgni kezdtem, taknyom-nyálam összefolyt, de tettem rá, hogy ez mennyire szánalmas és nem katonához méltó viselkedés, féltem. Még soha nem féltem ennyire. Aztán az óriás talpa becsapódott mellettem. Lassan, remegve felnéztem ocsmány pofájára, egyenesen bele élettelen, semmitmondó kék szemeibe. Egy öt méteres példány volt, ráadásul egy Rendellenes. Észrevett, ebben biztos voltam, mert egy ideig farkas szemet néztünk. Megállt az idő, és valami furcsa érzés nyílalt a mellkasomba. Aztán az óriás szemében valami megváltozott. Mintha… mintha egy kis élet költözött volna belé, aztán ordítani kezdett. Úgy, mint akinek nagyon fáj valami.

Nem tudtam, mi ütött a rondaságba, de annyira rettegtem, hogy moccanni sem mertem, pedig itt lett volna a lehetőségem elmenekülni. Az óriás abbahagyta az ordítást, aztán újra rám nézett. Valahogyan ülő helyzetbe tornáztam magam. Különös módon elmúlt minden félelmem, ahogy megláttam a szemét. Nem akart bántani, ebben biztos voltam. Itt a nagy lehetőség… beszélnem kell ezzel!

- Szi-szia – köszöntem rekedt, sírós hangon. Láttam, hogy szinte küszködik magával, a szája folyamatosan nyitódott, és csukódott, mintha mondani akarna valamit, de nem meri kimondani. Aztán lassan letérdelt, majd meghajolt előttem, épp mint a király előtt az alattvalói.

- Ivy… sama… - nyögte ki. - Üdvözlöm! - köszöntött. Leesett állal néztem az óriást, ajkaim remegtek, azt hittem, menten szívrohamot kapok.

- Mi… mi a… fene folyik itt? - tettem remegő szám elé a kezemet. Nem akartam elhinni, hogy ilyesmi lehetséges. Azt hittem, csak telepatikusan tudok majd kommunikálni velük, nem azt, hogy majd beszélni is fognak hozzám… Ilyen egyszerűen nem létezik.

- Sajnálom! Bocsásson meg! - takarta el az óriás az arcát a kezeivel, mint aki sír. Remegő íriszekkel figyeltem. Nem, ilyen biztosan nincs!

- Ki vagy te? - tettem fel az első kérdést, ami eszembe jutott. A Rendellenes nem válaszolt, mozdulatlanul térdelt előttem, én pedig lódobogást hallottam a közelből. A felém közeledő hangok olyanok voltak számomra, mint valami isteni megváltás, mégis, még nem akartam, hogy ennek az egésznek vége szakadjon.

- Mark – szólalt meg az óriás.

- Micsoda? - kaptam felé a fejem. Ugye rosszul hallottam? - A neved… Mark? - kérdeztem vissza hitetlenkedve. Az óriás bólintott. Hát ezt nem hiszem el!

A következő pillanatban több dolog is történt. A fák közül három Rendellenes rontott ki, egy másik irányból pedig az egész Rivaille Osztag lóháton a nevemet ordítva közeledett felénk.

- Ne! Ivy! - üvöltötte Damon, és minden parancs nélkül átváltott manőverfelszerelésre. De nem csak ő, hanem a többiek, még a Hadnagy is.

- Várjatok! Őt ne bántsátok! – próbáltam felállni, de a törött bordáim némileg megakadályoztak ebben.

- Ne mozdulj, megmentelek! - bukkant elő valahonnan a fák közül Nahuel. A három Rendellenes egyenesen felém tartott, a magát Marknak nevező óriás pedig a kezébe kapott.

- Megmentelek, Ivy-sama! - mondta nekem, és én ebben egy percig sem kételkedtem. Csak hogy mindenki más azt hitte, meg akar enni, többen is Markra vetették magukat, hiába kiabáltam, hogy ne tegyék. Aztán… egy legalább huszonöt méteres Rendellenes tűnt fel, és maga alá taposta az öcsémet. Halálra nyomta a talpával Nahuelt. Aztán felkapta Damont, és villámgyorsan a szájába helyezte, majd elkezdte rágni.

Az az érzés, ami akkor elöntött, leírhatatlan. Ordítottam, kapálóztam az óriás markában, nem is éreztem a törött csontjaim okozta fájdalmat. Úgy maga alá taszított a düh és a bosszúvágy, hogy a tönkrement manőverfelszerelésemben megindultam a Rendellenes felé, aki hatalmas szájat kitátotta, és ördögien elvigyorodott, én pedig előkaptam a pengéimet, és miközben úgy üvöltöttem, mint egy vadállat akit kínoznak, apró darabokra vágtam. Bűzös, forró vére összevissza fröcsögött, teljesen beterített, a ruhámat is kimarta, de nem érdekelt. Azt akartam, hogy érezze azt a kínt, amit én éreztem, testének egy miniméterét sem hagytam ki, mindenhol megvágtam, a végén pedig lecsaptam a tarkójára, és kivájtam azt is. A teteme a földre zuhant, majd párologni kezdett, én pedig lihegve mellé zuhantam. Egyetlen könnycseppet sem ejtettem, mert egészen addig nem éreztem a szomorúságot, csak a mérget, a kínzó dühöt, ami szinte egyenlővé tett egy vadállattal.

- Ivy! - szaladtak oda hozzám a többiek, Sasha még meg is ölelt, de bármit kérdeztek, csak pislogás nélkül meredtem magam elé. Nem… nem lehet… ez nem történhetett meg! Ez csak egy rossz álom! Pontosan! Nemsokára felébredek, Damon és Nahuel éppen veszekedni fognak valami hülyeségen, aztán engem is belevonnak, a buta kishúguknak neveznek, játékosan összekócolják a hajamat, és minden olyan lesz, mint eddig! Fel kell ébrednem. FEL KELL ÉBREDNEM!

Próbáltam felállni, vagy igazából nem is tudom, mit csináltam, mert nem is figyeltem a mozdulataimra. Aztán elsötétült előttem a világ, és Eren karjai közé zuhantam. Az utolsó amit láttam, az ő tiszta zöld szempárja volt.