Sziasztok!
Sajnos úgy tűnik, hogy a blog meghatározatlan időre SZÜNETEL!!!
Nem tudom, mi történt... egyszerűen nem megy az írás... De nem csak ennek a történetnek az írása, más sem. Nem tudom, ez miért van, szerintem egy kis szünetre van szükségem.
Mindenképpen tájékoztatni akartalak titeket a helyzetről, hiszen már lassan 3 hete nincsen rész. Szégyellem is magam rendesen...
Ne haragudjatok rám, próbálom minél előbb összeszedni magamat, és a gondolataimat, addig is mindenkinek boldog húsvétot, tavaszi szünetet, meg úgy összességében legyenek szépek a napjaitok!
Puszi :*
xoxo: Evi
2016. március 28., hétfő
2016. március 13., vasárnap
6
Sziasztok, Babák!:)
Itt is lennék a hatodik fejezettel és ááááá... Köszönöm, köszönöm és még annál is jobban köszönöm a TIZENEGY feliratkozót... elképesztőek vagytok! És persze hálás vagyok minden kommentért is! <3
Egyébként indítottam egy szavazást a romantikus szállal kapcsolatban {amit én személy szerint imádok írni... ;) }, az oldalsávban megtalálva szavazhattok Ti is! :)
Puszilok mindenkit, és jó olvasást így a hosszú hétvégére! :*
6.fejezet:
Küzdelem Trostért
Az
emberek pánikrohamot kaptak, és megtudtam érteni. Még soha nem
láttam a Kolosszális Óriást, de Erentől és Armintól elég sok
rémisztő történetet hallottam, tudtam, hogy át tudja törni a
Falakat, és ha már megjelent, ezt szándékában is áll
megvalósítani. Mindenki sikoltozott, voltak, akik összeestek, vagy
sírni kezdtek, mások elszántan felfegyverkezve követték az
osztagvezetőjüket. Mi összegyűltünk Rivaille Hadnagy mögött,
és tanácstalanul, félelemmel telve néztünk rá, várva a
parancsára.
-
Mindenki! Irány feltölteni a tartályokat! Öt perc múlva itt
találkozunk! - szólt halkan, úgy, hogy csak mi haljunk, majd
egyszerre haptákba vágtunk magunkat, és eltűntünk a
töltőállomáson.
Természetellenesen
remegő végtagokkal kezdtük el feltölteni a tartályainkat. Az
ablakból a leszögezett Markot néztem, még mindig nem tudtam
felfogni a szavait, a rengeteg hihetetlen történésnek még bőven
a hatása alatt voltam, és féltem, hogy így képtelen leszek
harcolni. Aggódtam magamért, és aggódtam az osztagomért. Alig
bírtam megtölteni a tartályaimat, annyira remegett a kezem,
Mikasának kellett segítenie benne.
-
Figyelj… Ígérd meg, hogy mellettem maradsz! - fordult felém
hirtelen Jean, és mélyen a szemembe nézett. Pár másodpercig csak
néztem aggódó arcát, gyönyörű szemeit, majd egy hatalmas
nyelés kíséretében bólintottam.
-
Ígérd meg! - hajolt most már sokkal közelebb hozzám, alig néhány
centi választott el az arcától.
-
Megígérem! - feleltem pillanatnyi habozás után, és esetlenül
átkaroltam.
Öt
perc múlva már Trostban voltunk. Az élénk táruló látvány
minden képzeletemet felülmúlta.
Az
emberek hisztérikusan sírva, a gyerekeiket felkapva rohantak a
belső kapu felé, hogy minél hamarabb biztonságban tudhassák a
családjukat. Mindent, de komolyan mindent hátrahagytak. Már a
nagy rohangálásban is láttam halott embereket, főleg időseket,
akiket eltapostak, vagy beszorultak valami rom alá. A Rózsa fal
előtt egy hatalmas gőzfelhőből kiemelkedett egy közel hatvan
méteres óriás, és egy akkorát üvöltött, hogy belezengett a
föld és az ég.
A
szívem felugrott a torkomba, és a testem megbénult a félelemtől.
Nem tudtam, mit kellene tennem, csak azt, hogy percek kérdése, és
Kolosszális Óriás áttöri a falat, a többi titán pedig
benyomul, és megkezdik a mészárlásukat. A Katonai Rendőrség
ordítva irányította a védtelen lakosokat, próbáltak egy kis
nyugalmat teremteni. Az egész Felderítő Egység, valamint a
Helyőrségiek is jelen voltak. A mi osztagunk egésze egy háztetőn
állt, közel a Falhoz és a Kolosszális Óriáshoz, de senki sem
mozdult, még a Hadnagy is úgy tűnt, megbénult.
-
Hadnagy! - eszmélt fel elsőként Eren, és a kiáltására én is
megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba. Ami a
kicseszett világvége volt körülbelül…
-
Mit csináljunk, Hadnagy? - kiabáltam, de ő nem mozdult, nem
mondott semmit hosszú másodpercekig. Már láttam, ahogy a
Kolosszális Óriás megemeli az egyik lábát, és készüli áttörni
a Rózsa Falat.
-
Mindjárt áttöri! - sikoltott fel Christa.
-
Nem hagyom! Most megöllek, te rohadék!!! - üvöltötte Eren, és
kilőve az indáit, a lehető leggyorsabban száguldott a hatvan
méteres óriás felé.
-
Eren! - kiáltott utána egyszerre Armin, Mikasa és Én.
-
Eren, azonnal gyere vissza! - ordította a Hadnagy is. Összenéztünk
Mikasával, és egyszerre bólintva rohantunk Eren után.
-
Mikasa! Ivy! - kiáltották többen is a nevünket, de szinte meg sem
hallottuk, csak a manőverfelszerelésekkel repültünk Eren után,
aki a Kolosszális Óriást vette célba. Szép. A harc első öt
percében megszegtem a Jeannak tett ígéretemet.
Eren
villámgyorsan felsasszézott a Falon, egyenesen az ocsmányság
előtt állt meg, mi pedig követtük őt. A Kolosszális Óriás
üvölteni kezdett, lesodorva az ágyukat a Falról, nagyon erősen
kellett kapaszkodnunk, hogy le ne essünk ötven méter magasról.
Eren kivehetetlen szavakat ordított az óriásnak, akit ez nem igen
érdekelt, mert hamarosan rugdosni kezdte a Falat. Pontosan a feje
elé rohantam, megpróbáltam a szemébe nézni, majd amikor ez
sikerült, és rám emelte ocsmány sárgás szemeit, ordítani
kezdtem.
-
HAGYD ABBA!!! HAGYD ABBAAAA!!! - néztem fenyegetően a szemeibe,
folyamatosan ezt az egy mondatot üvöltve neki. Próbáltam kizárni
a körülöttem lévő káoszt, a gondolataimat, és csak a parancsra
koncentrálni.
-
Ivy, menj onnan! - kiáltott felém Mikasa, majd odébb kellett
ugrania, mert a Kolosszális Óriás, abbahagyva a Fal rugdosását,
felemelte a kezét, és végigsöpört a tetején, pont ahol mi
álltunk. Már nem volt időm elugrani, nem is figyeltem oda, nem
láttam, mi történik, inkább csak hallottam, mert én továbbra is
a Kolosszális Óriással szemeztem, aki közben egy másodpercre sem
szakította meg a szemkontaktust, úgy söpört végig a Falon.
Mikasa és Eren leugrottak, és többet nem is láttam őket. Nem
figyeltem, csak a parancsra összpontosítottam. Már berekedtem az
üvöltéstől, de bevált, mert az óriás három rúgás után abba
is hagyta, és csak mereven állva nézett a szemeimbe.
Villámgyors
árnyakat láttam elröpülni a Kolosszális Óriás mögött, majd
megláttam Erwin Smitht és az osztagát, akik egyszerre csaptak le
az óriás nyakszirtjére, kivájva belőle a benne lapuló embert.
Elszakítottam a tekintetem az óriásról, hogy a hadműveletet
nézhessem. Tizenketten csaptak le rá egyszerre, és az ember már
kint is volt az óriás nyakából. Nem láttam, ki volt az, mert el
kellett ugranom onnan, mielőtt a Kolosszális Óriás teste
gőzfelhővé válik, így a legközelebbi ház tetején landolva
fújtam ki magam. Az óriás test eltűnt, viszont elszörnyedve
vettem észre, hogy egy hat méteres lyukat sikerült ütnie a Falba,
és a kisebb óriások már nyomultak is be. Teljesen lefagytam. Csak
az kattogott a fejemben, hogy kudarcot vallottam. Megint. Az
emberiség elfog bukni, az én hibámból.
Csak
álltam lefagyva, a ház tetején, miközben több óriás is felém
kezdett közeledni. Valaki a nevemet ordította, de mintha nem is
hallottam volna. Aztán arra eszméltem, hogy egy négy méteres
ocsmányság nyúl felém. Elkerekedett a szemem, és félelem lett
úrrá rajtam, már nem is voltam esélyem elugrani.
Valaki
elsuhant az óriás mögött, és kivájta a nyakszirtjét, ezzel
megmentve az én szánalmas életemet. Mint egy nagy rakás
szerencsétlenség, úgy álltam ott, miközben Reiner, a megmentőm, mellém szökkent, és próbált visszarángatni a valóságba.
-
Iv, neked hála elkapták a Kolosszális Óriás által irányított
embert! Térj észhez! - rángatta a vállamat.
-
Elkapták? - néztem rá bambán. Oké, hogy végignéztem a
hadműveletet, de nem gondoltam volna, hogy sikerült is, hiszen öt
évig senki sem tudta kivájni az embert az óriás tarkójából,
most meg megjelentem én, egyszerre tizenketten megtámadták, és
sikerült is nekik? Nem, ezt már tényleg nem hittem el.
-
Gyere már! - ragadta meg a kezem, és odébb repültünk, egy
magasabb ház tetejére, ahol az osztag többi tagja álldogált.
-
Mi történt? - kérdezte elsőként Sasha.
-
Jól vagy? Hála istennek, hogy jól vagy! - ölelt át Christa.
-
Megszegted a parancsomat, Ivy! - sziszegte gyilkos tekintettel
Rivaille.
-
Mi van a szemeddel? - indult meg felém aggódva Jean, mire a szívem
a torkomba ugrott, és hevesen dobogni kezdett. Ez
az idióta mindig nem várt érzéseket vált ki belőlem, valahol
mellkas-és gyomortájékon.
-
Miért, mi van a szememmel? - nyeltem egy nagyot, és ösztönösen a
szememhez kaptam.
-
A színe… lila… - hajolt hozzám közel Eren. Túlságosan is
közel…
-
Mindig is lila volt – hessegettem el, főleg amikor megláttam
Mikasa féltékeny tekintetét.
-
De most más árnyalatú lila! - Eren tartotta magát az
álláspontjához, annyi szent.
-
Szerintem meg nem érünk rá ezzel foglalkozni, amikor a nyakunkon
van a világvége – morogta Connie.
-
Egyetértek – bólintott Reiner.
-
Ühüm. Hadnagy, mit csináljunk, mi a parancs? - fordultam sóhajtva
Rivaille felé.
-
Elkapták a Kolosszális Óriást – nyögte ki.
-
Hogy mi? - kapták többen is felé a tekintetüket.
-
Ja, igen, ezen már túl vagyunk – legyintettem le őket. - Erwin
Parancsnok osztaga már rég elkapta!
-
Mégis mikor? És hogyan? És hogyhogy? Nekünk ez miért nem
sikerült öt évig?! - csattant fel Armin.
-
Eztán sem fog ha nem végzünk mondjuk azokkal ott! - mutatott
Christa bosszúsan legalább húsz benyomuló óriásra.
-
Mi lenne, ha most megpróbálnánk visszaszorítani ezeket, és
később megtárgyalni a tényeket? Végzünk itt, aztán mesélek,
okés? - tettem csípőre a kezem egy halvány mosoly kíséretében.
Feltüzelődtem, az egyszer biztos, és valami megmagyarázhatatlan
okból erősebbnek és bátrabbnak éreztem magam, mint ezelőtt
bármikor. Kedvem volt szétrúgni pár óriássegget.
Rivaille
Hadnagy bólintott, mire megindultunk a hat és öt méteres
óriásokból álló csoport felé, villámgyorsan cikázva a pofájuk
között, könnyűszerrel kivájtuk a tarkójukat, miközben
mindenfelé forró, erősen gőzölgő óriásvér fröccsent, és
körülbelül két perc múlva a tetemek fölött elégedett
álldogálva csaptunk bele egymás tenyerében. Ez könnyen jött,
könnyen ment.
-
Elképesztően királyok vagyunk – motyogta maga elé Eren, mire
értetlenül felé kaptam a fejem. Nem éreztem valami királynak sem
a helyzetet, sem pedig magunkat, mivel egy elég nagy lyuk tátongott
a Rózsa Falon ahhoz, hogy még mindig úgy érezzem, veszélyben az
életünk, ráadásul még nem sikerült minden lakost evakuálni. Az
eddigi jelentések szerint senkinek sem esett komolyabb baja, ami
valamennyire megkönnyebbüléssel töltött el, és a polgárok
Trost másik végében voltak, a belső kapunál, ahol egyenlőre még
nem tűntek fel óriások, de nem tudhattuk, éppen hány darab tart
feléjük, úgyhogy még nem tudtam megnyugodni. Ellenben Connie-val
és Sashával, akik hülyébbnél hülyébb fejeket vágtak a megölt,
gőzölgő óriástetemeknek, és valami ordenáré stílusban
röhögtek egymás pofájához közel hajolva. Igazán összeillettek.
-
Eren! - lépett elénk a Hadnagy, mire mind elhallgattunk. - Változz
óriássá, és próbáld eltorlaszolni azt a lyukat ott! - mutatott
a lyukra a Hadnagy, amin abban a pillanatban is nyomultak befelé az
óriások. - Mikasa, Armin, Reiner és Én kiiktatjuk a közelben
lévő óriásokat, ezzel védve téged! Jean, Ivy, Connie, Sasha és
Christa! Ti
a városba bejutott óriásokat irtsátok! Jean, te vagy a vezető!
Meg kell akadályoznotok, hogy megtámadják a lakosokat! Számítok
rátok! Indulás! - adta ki a parancsot Rivaille, aztán már el is
tűnt, nyomában Erennel, Misakával, Arminnal és Reinerrel. Még
utánuk nézve láttuk, ahogy Eren átváltozik egy tizenöt méteres,
villogó zöld szemű, barna hajú óriássá, üvölt egyet, és
futva megindul a Falon tátongó lyuk felé. A többiek elképesztő
sebességgel irtották az Erenre támadó óriásokat, mi pedig egy
pillanatra összenéztünk a többiekkel, és egy aprót egyszerre
bólintva, futva, a házak tetején ugrálva indultunk megkeresni a
városba bejutott óriásokat, hogy megvédjük a polgárokat.
-
Látjátok őket? - kapkodta össze-vissza a fejet Christa.
-
Én látok egyet a templomnál! - kiáltotta hátra nekünk az
előttünk rohanó Jean. Láttam rajta, hogy nagyon ideges, amiért
ilyen felelősségteljes pozícióba helyezték, és szerettem volna
megnyugtatni, de nem mertem. Különben is, Jean vezető természetű,
és biztosan nem először csinál ilyet, bíztam benne, hogy tudja a
dolgát.
Mindenki
a templom felé kapta a fejét, ahol egy hosszú végtagokkal
rendelkező, világosbarna hajú Rendellenes verte a falat, és
biztos voltam benne, hogy nem pusztán szórakozásból csinálta. A
tégla egyre jobban hullott róla, már egy kisebb lyuk is
keletkezett. Megindultunk felé, Sasha pedig kétségbeesetten
kiáltozni kezdett:
-
Van valaki a templomban!
-
Akkor meg kell védenünk, nem igaz? - fordult hátra Jean.
-
Megvédjük! Gyerünk! - ugrottam le a háztetőről, Jean-t követve,
és
előrántottam a pengéimet. A Rendellenes viszont észrevett minket,
így én gyorsan kikerülve a pillantását, besurrantam a templom
nyitott ajtaján.
-
Van itt valaki? Hahó! - kiáltoztam, hátha megtalálom az itt
megbúvó, valószínűleg rettegő és védtelen embert.
-
Itt vagyok – jött egy halk, sírós hang a jobb oldalam felől. A
hang irányába kaptam a fejem, és a kövezett folyosón egy pici
testet láttam a földön kuporodni. Azonnal megindultam a kisgyerek
felé, de ahogy közelebb értem hozzá, láttam, hogy nincs egyedül.
Egy szőke hajú, kék szemű, tündéri kislány volt, poros arcáról
sorban peregtek le a krokodilkönnyek, és a földön térdelve
szorosan tartott az ölében egy ájult kisfiút. Gombóc keletkezett
a torkomban, és nyelnem kellett egy nagyot, nem akartam látni ezt,
a testvéri szeretetet, majd az összeomlást, amint a szív és az agy
tudomásul veszi, hogy nincs többé az élők között a második
fele. Odaértem a kislányhoz, aki remegett és sírt, egy
másodpercre sem eresztette el a barna hajú kisfiút, én pedig
térdre borulva előttük, jobban is megvizsgáltam az eszméletlen
kis srácot. Még lélegzett, a mellkasa lassan emelkedett és
süllyedt, mire megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.
-
Rendben. Életben van! Te megsérültél? - fordultam a kislány
felé.
-
Nem – nyögte ki, és letörölt egy újabb legördülő
könnycseppet az arcáról.
-
Ne aggódj, kijuttatlak innen titeket! A testvéred is rendben lesz!
- kaptam fel óvatosan a kisfiút az ölembe.
-
Jó! - bólintott egyet a kislány. Biztatóan rámosolyogtam.
-
Hogy hívnak?
-
Annabellnek. Az ikertestvérem pedig Jordan – mosolygott vissza
rám.
-
A szüleitek?
-
Már átjutottak a belső kapun. Véletlen elkeveredtünk tőlük –
zokogott fel újra.
-
Jól van, Annabell. Nagyon figyelj! Felveszlek a hátamra, kapaszkodj
jó erősen! Rázós utunk lesz, de nincs mitől tartanod. Ha nem
bírod nézni azokat, akkor csak fúrd bele az arcod a vállamba, jó?
- adtam ki neki az instrukciókat, mire elszántan bólintott egyet.
Felkaptam a hátamra, ő pedig a vállamba kapaszkodott, közben még
a kezemben tartottam Jordan gyenge kis testét is, szóval elég nagy
súlyt cipeltem, de nem hagyhattam itt egyikőjüket sem. Óvatosan
somfordálva kilestem a templom ajtaján. Az osztagom tagjai pont
megölték a Rendellenest, és amikor megláttak,
jelezték, hogy tiszta a levegő. Odarohanva hozzájuk gyengéden
átadtam Christának Jordan-t.
-
Ők itt Jordan és Annabell.
Vissza kell őket vinni a szüleikhez! - néztem kétségbeesetten
Jean-ra. Tudtam, hogy ez egyet jelent a parancs szegéssel, de nem
cipelhettük őket végig magunkkal, ha közben óriásokat is
kellett ölnünk!
-
Igen. És pontosan ezt is fogjuk tenni! - bólintott Jean.
Rámosolyogtam, ő pedig egy pillanatig belefúrta a tekintetét az
enyémbe, majd lassan kifújta a levegőjét, és felrepült egy ház
tetejére, mi pedig követtük. Megkezdődött az akció, hogy
visszajuttassuk ezeket a gyerekeket épségben a családjukhoz.
2016. március 6., vasárnap
5
Sziasztoook!
Igen, itt vagyok és élek, és ezer bocsánat, amiért több, mint másfél hetet kellett várni az új részre! Őszintén nem tudom, hogy mi történt...
De most itt van, meghoztam nektek, és nagyon remélem, hogy nem fogtok nagyon megutálni ;)
Jó olvasást, és köszönök mindent!!! <3
5.fejezet:
A
Pokol mélyén
Azt
sem tudtam, ki vagyok és hol vagyok, amikor felébredtem. A fejem
szétakart robbanni, amikor a szemeimet nyitogattam. Teljes sötétség
honolt a szobában, csak nagy erőlködések árán sikerült
ráébrednem, hogy az ágyamban fekszem, és a lakhelyünkön vagyok.
Nem értettem, hogy a többiek miért nem ébresztettek fel, hiszen
rajtam kívül senki nem volt a szobában, így feltételeztem, hogy
már elkezdődött az edzés, vagy minimum a reggeli.
Próbáltam
ülő helyzetbe tornázni magam, de a bal könyökömbe és a
bordáimba minduntalan éles fájdalom nyílalt. Azt sem tudtam,
honnan szereztem a sebeimet, és istenemre esküszöm, semmire sem
emlékeztem a történtekből, csak arra, hogy nyílik a kapu, és
elindulunk az Ötvenötödik Felfedezőútra.
Talán
az is csak egy álom volt? Lehet, hogy még el sem kezdődött…
Lassan,
nagyon-nagyon nehezen és óriási fájdalmak árán felültem az
ágyamban, és miközben a fejemet, szemeimet, halántékomat
dörzsölgettem, letettem meztelen talpaimat a hideg parkettára.
Mi
a franc történt velem?
Azért
mégis csak arra tudtam összpontosítani, hogy katona volnék, vagy
mifene, úgyhogy gyorsan magamra kapkodtam a felszerelésemet, és
miközben a fejem tetején kontyba kötöttem derékig érő szőke
hajamat (a Hadnagy állandóan panaszkodik rá), leindultam az
étkezőbe.
Iszonyatosan
fájtak a bordáim, de nem nagyon érdekelt. Sasha egyszer mesélte,
hogy a Hadnagy még nyílt töréssel is megtartotta az edzést, sőt,
még egy Felfedezőutat is végigcsinált vele, úgyhogy ha neki
ment, nekem is menni fog. Legalábbis én ezt gondoltam.
Bekukkantottam
az ebédlőbe, ahol éppen javában folyt a reggeli. Általában az
étkezéseink vidáman szoktak telni, most azonban mindenki arcára
sötét árnyék vetült, senki sem szólalt meg, úgy lapátolták
magukba az ételt.
Mi
a franc történt itt?
Tettem
egy lépést a többiek felé, azonban rosszul léptem, aminek
hatására egy reccsenést hallottam, amit kínzó fájdalom
követett, én pedig térdre borultam, és miközben patakzottak a
könnyeim a fájdalomtól, két karommal körbeöleltem törött
bordáimat.
-
A rohadt életbe! - Folyamatosan káromkodtam. Mindenki azonnal
odaugrott hozzám segítségért, de elutasítottam a segítő
kezeket, és bár nagy nehezemre esett még a beszéd is, csak azt
kérdezgettem, hogy mi történt. Szemeimmel kétségbeesetten
kerestem a tesóimat. Túl sokáig voltam távol tőlük, aminek
hatására kezdtem bepánikolni. Látni akartam őket, hogy legalább
egy kicsit megnyugodjak, akkor talán még azt is hagytam volna, hogy
lekezeljenek, de így csak a többieket láttam, idegeneket, akik
számomra nem jelentettek többet osztagtársaknál, hiába
mondogattam magamnak, hogy ők a barátaim, még magamat sem tudtam
meggyőzni.
-
Ivy, nyugodj meg! Ne sírj már! - ordította a képembe Jean, mire
abbahagytam a bőgést, és szipogva néztem mogyoróbarna szemeibe.
-
Mi történt? Nem emlékszem semmire… - csuklott el a hangom, és
lehajtottam a fejem.
-
Iv, én… nagyon sajnálom – szorított rá Jean a csuklómra.
-
Mégis mit? - kérdeztem értetlenül.
-
Jean, ne! - tette a vállára a kezét Eren. Jean undorral az arcán
felnézett rá, de hamar átvette helyét valamiféle fájdalmas
tekintet, és lehajtotta a fejét. Akkor vettem csak észre, hogy
mindenki körülöttem térdel, kivéve a Hadnagyot, aki csak
szótlanul, érdektelenül ült a helyén az asztalfőnél, és
minket bámult, meg Erent, aki Jean mögött állt, és fogta a
vállát.
-
Mi történt? - kérdeztem még egyszer. Többen felszisszentek,
Christa sírni is kezdett. Aggódva néztem rá.
-
Mi a baj? - kérdeztem halkan, gondterhelt ábrázattal, mire
még jobban sírni kezdett.
-
Ne már, Christa, ha valakinek itt sírnia kell, az én vagyok! Mi a
francért törött el a csontom? Vagy a csontjaim… És hol vannak a
tesóim? Ne idegesítsetek fel még jobban! - hadartam. Jean
felemelte a fejét, aztán mindkét kezével rácsapott a vállaimra.
-
Iv… Nahuel és Damon meghaltak! - mondta ki halkan, mélyen a
szemembe nézve, bennem pedig egy világ tört össze.
-
Jean!! - kiáltottak rá többen is. Én csak pislogás nélkül
meredtem magam elé, miközben úgy éreztem a szívem milliónyi
apró darabra szakadt, és már nem maradt más, csak a kínzó,
félelmetes üresség, és a fájdalom, a tudat, hogy egyedül
maradtam. Nagyon lassan sikerült visszaemlékeznem a történtekre,
már láttam magam előtt a fiúkat, akik csak engem próbáltak
védeni egy csapat Rendellenestől, végül pedig a halálmartalékukká
váltak, és a beszélő Mark nevű óriást, aki még a tesóimat is
próbálta védeni.
Remegni
kezdtem, de nem sírtam. Mérges voltam és magányos, de koránt sem
szomorú. Világosan meg lett nekik mondva, hogy maradjanak a saját
helyükön, ha nem jönnek utánam, ez az egész nem történt volna
meg! Csak megölették saját magukat…
-
Hanji
Zoe éppen a beszélő óriásoddal foglalkozik – zökkentett ki a
gondolataim közül a Hadnagy. Élettelen tekintettel néztem fel rá.
Nem nagyon érdekelt, mit mond. Láttam rajta, hogy kicsit meghökkent
az arcomat látva, bár nem csak Ő, hanem a többiek is.
Próbáltam
felállni, de nagyon fájtak a bordáim, így Armin és Eren
elkaptak, majd valahogy elcipeltek az orvosiba. Valamit magyaráztak
arról, hogy már begipszeltek meg gyógyszert is kaptam, aztán két
napra teljesen ki voltam ütve, most csak a hirtelen ugrabugrálástól
tört el az egyik bordám, mert amúgy volt olyan csontom is, ami
szilánkosra tört a zuhanás következtében. Ennél többet nem
tudtam felfogni a mondandójukból, pedig folyamatosan beszéltek
hozzám, láttam, ahogy mozog a szájuk, de nem hallottam, mit
mondanak. Csak Damon és Nahuel jártak a fejemben, a szívem
egyfolytában fájdalmasan sajgott.
Mire
egyáltalán feleszméltem, megint az ágyamban voltam, és a sok
gyógyszer miatt el is nyomott az álom.
Egy
hétig csak feküdtem az ágyamban, és bámultam a plafont. Elvoltam
merülve a gondolataimban, az érzéseimben, de valójában semmit
nem éreztem, csak a magányt és a fájdalmat, pedig mindenki
meglátogatott az edzéseik után, bármennyire is fáradtak voltak,
mindig eljöttek, és elmesélték, hogy mi történt aznap. Talán a
lelket próbálták tartani bennem, de nekem kedvem sem volt az
élethez, úgy éreztem, teljesen értelmetlen, néha azt kívántam,
bárcsak engem öltek volna meg az óriások. Nappal egész nap
egyedül voltam, és egy helyben feküdtem, pedig legszívesebben
mentem volna, csináltam volna valamit, mert egyszerűen képtelen
voltam tovább gondolkodni. Lelkileg annyira legyengültem, hogy
többször is elájultam, amikor felülni próbáltam, alig ettem
valamit, ennek következtében pedig többször is kapcsolatba
kerültem az óriásokkal. Éreztem Mark jelenlétét, sokkal
közelebb volt, mint a többi óriás, a többiek elmesélése
szerint itt van a Főhadiszálláson, és Hanji osztagvezető
foglalkozik vele, de nem hajlandó megszólalni. Egyébként nagyon
őrzik, mert nekem azt mesélték, hogy az előző óriásokat Annie
Leonheart megölte, csupán bosszúból. Egyébként ő továbbra is
egy kristályszerű cuccba van begubózva,
kómában van, nem mozdul, így semmit sem tudnak kiszedni belőle.
Hol Rivaille, hol Erwin Smith voltak lent vele, de a Hadnagy nagyon
elfoglalt lett az osztagunk edzésével, meg egyébként is, állítása
szerint mi vagyunk a legbalhésabb osztag az egész Felderítő
Egységben, így napi huszonnégy órás felügyeletet igényelünk.
Nos, megtudtam érteni, azok alapján, amiket a többiek elmeséltek,
tényleg nem viselkedtek túl jól.
Amikor
már mozoghattam is volna, sőt, akár az edzéseken is részt
vehettem volna, én
akkor is csak egy helyben feküdtem az ágyamban. Nem hittem volna,
hogy létezik ilyesfajta fájdalom. Még az elképzeléseimet is
felülmúlta. És teljesen tönkretett. Lassan egy élettelen, üres
bábbá váltam.
Talán
egy hónap is eltelt. Lehet, több is. Nem érzékeltem a körülöttem
pezsgő világból semmit. És ezt hamarosan mindenki megunta. De
tényleg. Egy napon arra lettem figyelmes, hogy nem jönnek
meglátogatni. Még a szobatársaim, a lányok sem beszéltek hozzám.
Azt hittem, meghülyülök, de komolyan. Néhány napig bírtam,
aztán egyik nap már én is készségesen felkeltem hajnali fél
hatkor, magamra öltöttem a felszerelésemet, lementem a többiekhez,
és késve, de csatlakoztam a reggelihez. Semmit nem kérdeztek, csak
rám vigyorogtak, amit könnyes szemmel viszonoztam. A kis genyók.
Tudták, mivel nyerjem vissza az életkedvem. A sok magányosan
töltött nappal és éjszaka után, a rengeteg gondolkozás
következtében rájöttem, hogyha más nem, az bosszúvágyam és a
harci kedvem mindig velem lesz… Talán ez a két érzés segíthet
a túlélésben, az emberiség megmentésében, és ha ezek
sikerülnek, akkor egyszer talán képes leszek megbocsájtani
magamnak a testvéreim miatt. Addig viszont mindent elfogok követni,
hogy sikerességre vezessem az emberiséget a képességeimmel. Van
még remény, és soha nem szabad feladni!
A
Hadnagy még aznap elrángatott Hanji Zoe-hoz, az őrült szemüveges
nőhöz, aki Markkal foglalkozott. Rengeteg katona állta körül a
hölgyet és a Rendellenest, akit sok-sok lánc és szög szorított
a földhöz, szinte nem is tudott mozogni, aminek azért valamennyire
örültem. Nem nagyon akartam a történtek után közel kerülni egy
óriáshoz sem. Csak a gyűlöletet éreztem az összes iránt. Ebbe
még Mark is beletartozott. Képtelen voltam rá másképp nézni, ő
is csak egy szörny volt, egy vadállat, egy gyilkos szarkupac,
ezekre egyszerűen szavakat sem találok. Bár, a legegyszerűbb
megmagyarázás, hogy; csak egy óriás.
Amikor
odaértem, Mark nagy nehezen felnézett, egyenesen rám, bele a
szemeimbe, mire vetettem rá egy gyűlölködő, gyilkos pillantást,
és elfordítottam a tekintetem, inkább Hanjira néztem, hátha
mondd valamit.
-
Velem nem hajlandó kommunikálni! Pedig mindent megpróbáltam –
monda szipogva, a szemét törölgetve. Felsóhajtottam, és a
vállára tettem a kezem.
-
Hogy vagy képes így viselkedni velük? Ezek szörnyetegek –
sütöttem le a szemeimet. A Rivaille Osztag is velem tartott,
úgyhogy ők mind mögöttünk álltak, és nézték
a leszögezett Rendellenest.
-
Talán most szörnyetegek. De van egy érzésem, hogy ez nem mindig
volt így. Ők is csak érző lények – magyarázta Hanji a földet
nézve.
-
Nem tudok így gondolni rájuk – suttogtam magam elé.
-
Tudom. És teljességgel megértem. Részvétem Damon és Nahuel
miatt – nézett mélyen a szemembe, mire felé biccentettem egyet.
-
Mit kell csinálnom? - kérdeztem az óriásra nézve.
-
Csak beszélj vele. Bármiről. A lényeg, hogy válaszoljon neked –
mosolyodott el Hanji, és a szemében újból izgatott csillogást
véltem felfedezni. Sóhajtva közelebb léptem Markhoz, aki próbálta
térdre küzdeni magát, gondolom, abból a célból, hogy megint
meghajoljon előttem, de nem sikerült. Valamiféle hüppögő hangot
hallatott, mintha sírni készülne.
-
Szia
– köszöntem neki halkan. Csak nézett rám szomorúan, nem
válaszolt. - Jól vagy? - préseltem ki magamból a következő
szavakat nagy nehezen. Lassan megrázta a fejét, mire az emberek
vagy felszisszentek, vagy visszafojtották a lélegzetüket, és
várták a folytatást. Hátranéztem, valamiféle segítséget vagy
támogatást várva az osztagomtól, és elsőként Erent
pillantottam meg. Kisfiúsan elmosolyodott, feltartotta a
hüvelykujját, majd a kezével intett, hogy forduljak meg és
csináljam. Elmosolyodva bólintottam, és újból Mark felé
fordultam.
-
Emlékszel még a nevemre? - kérdeztem tőle. Erre nyitogatni kezdte
a száját, és nehezen ugyan, de válaszolt.
-
Ivy… sama… - nyögte ki.
-
Nyugodtan elhagyhatod a „samát”. Talán japán vagy? -
billentettem oldalra a fejem. Mark erre bólintott. Valaki a hátam
mögül felkiáltott, többen is ellenkezni kezdtek, azt hajtogatva,
hogy „Ez hülyeség!”, vagy éppen „Ez lehetetlen!”.
Megtudtam érteni a reakciójukat. Én is körülbelül ezt éreztem.
-
Ne nézz hülyének! Tudod, nagyon nehezemre esik most jópofizni
veled! - háborodtam fel, és kiabálni kezdtem vele ökölbe
szorított kezekkel.
-
Na, ne szórakozz velünk! - kiáltott rá egyszerre Sasha és Mikasa
a hátam mögül.
-
Ivy, ne! Hagyd, hadd beszéljen! - ragadta meg Hanji a csuklómat.
-
Te hiszel neki? - néztem rá hitetlenkedve.
-
Gondolkozz logikusan! Valószínűleg egyszer minden óriás egy
ember volt! – kezdett magyarázkodni. Kitéptem a csuklómat a
kezei közül, és mérgesen néztem hol rá, hol az óriásra.
-
Ez nem történhet meg! Mark, figyelj rám! Ez igaz? Egyszer minden
óriás ember volt? - kérdeztem tőle kiabálva. Nem válaszolt,
csak a tenyerébe temette az arcát, és rázkódni kezdett a válla.
-
Ne bőgj itt nekem, hanem válaszolj! - vesztettem el a türelmemet,
és a pengéimet kirántva közeledni kezdtem felé, de többen is
lefogtak.
-
Ivy, nyugodj meg!!! - kiáltott rám Reiner. - Nem ölheted meg a
tesztalanyt! Értékes információkat szerezhetünk tőle! Ne
csináld, hanem gondolkozz! - fordított maga felé, úgy köpte az
arcomba a szavakat. Gyorsan emelkedő és süllyedő mellkassal,
lihegve ellöktem magamtól, majd visszaraktam a pengéimet a
tartókba. Hátrálnom
kellett pár lépést, így Jeanba ütköztem, aki átfogta a
vállaimat, és tulajdonképpen rám dőlve átölelt. Nem értettem,
hogy mit csinál és miért csinálja, de, hogy abban a pillanatban
ez a gesztusa hihetetlenül jól esett, az biztos, és azt kívántam
bárcsak sohasem engedne el. De feladatom volt, amit szerettem volna
befejezni. Ráadásul ezt nem szabad. Egy katonának ezt nem szabad.
Egyenlő a halállal. Mégsem tudtam ellökni magamtól.
Egy
ideig így álltunk, nekem pedig sikerült megnyugodnom, úgyhogy
nagy nehezen odaléptem a Rendelleneshez.
-
Ivy… sama… Nem… Bocsánat… Csak Ivy… Mesélek valamit –
mondogatta halkan, rekedtes hangon. Felsóhajtottam, és közelebb
lépve hozzá, leültem vele szemben, törökülésben, mellém pedig
Jean telepedett. Elpirulva néztem rá, de ő csakis kizárólag az
óriást nézte. Kicsit közelebb ültem hozzá, hogy érintkezzen a
bőrünk, mire láttam, hogy féloldalasan elmosolyodik. Lassan az
egész osztag körénk telepedett, Mark pedig mesélni kezdett.
-
Több, mint száz… éve vannak… a földön óriások…
Generációról generációra… öröklődik egy képesség… a
család női tagjain keresztül… Ezt a képességet most te
birtoklod… Előtted anyukád volt… a Kiválasztott. Ez a
képesség… egyben átok is… Lehetővé teszi… hogy a képesség
birtokosa… felszabadítsa az óriásokat… mert ahogy mondtad…
minden óriás egyszer ember volt… Száz
éve néhány ember… kapott egy mérget… ami miatt szörnyeteggé
váltak… ez a méreg egyre több és több embert… fertőzött
meg… Ezért az óriások soha nem… fognak elfogyni… akármeddig
is irtják őket… az emberek…. Csak is te vagy rá képes… hogy
felszabadíts minket… az óriások már… nincsenek tudatuknál…
nem tudják, hogy valaha… emberek voltak… élvezettel teszik,
amit tenniük kell… A Teremtőnk megparancsolta nekünk… hogy
pusztítsunk el téged, Ivy… de én képtelen voltam rá… csak
bele kell nézni a szemedbe… és képtelenek vagyunk
engedelmeskedni a parancsnak… Ha óriások által halnál meg…
soha nem lehetne minket felszabadítani… és az emberiség
hamarosan… kihalna… Ezért hagyott el téged… az igazi
családod… - fejezte be. Az utolsó mondatnál Jean felém kapta a
fejét, én pedig fájdalmasan felnyögtem és megremegtem. Mindenki
szájtátva hallgatta a Rendellenes előadását. Fejemet
Jean vállára hajtottam, eltakartam az arcomat mindenki elől. A
fejemben ezer meg ezer kérdés cikázott, úgy éreztem, ha tovább
kell gondolkoznom, egész egyszerűen meghülyülök. Az emberek
eléggé hisztérikusan reagáltak a helyzetre.
-
Ki a „Teremtőtök”? - tettem fel az első kérdést, ami az
eszembe jutott.
-
Egy ember… Egy férfi… Nem tudom a nevét… Én sosem láttam…
- felelte Mark.
-
Ezt nem hiszem el – sóhajtottam fel.
-
Figyelj rám, Ivy… Van egy képességed, amivel… megtudod bővülni
az óriásokat… Csak nézz mélyen a szemükbe… és add ki a
parancsot… ne gondolkodj… csak csináld… Akár az óriásbőrbe
bújt… emberekkel is sikerülhet! - mondta a tőle telhető
leggyorsabban Mark. Elkerekedett szemmel néztem rá, aztán hirtelen
egy lovas katona a Felderítő Egységtől, üvöltve megjelent a
hátunk mögött.
-
A Kolosszális Óriás megjelent Trostban! Mindjárt áttöri a Rózsa
Falat!!! - üvöltötte.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)