6

Sziasztok, Babák!:)

Itt is lennék a hatodik fejezettel és ááááá... Köszönöm, köszönöm és még annál is jobban köszönöm a TIZENEGY feliratkozót... elképesztőek vagytok! És persze hálás vagyok minden kommentért is! <3 

Egyébként indítottam egy szavazást a romantikus szállal kapcsolatban {amit én személy szerint imádok írni... ;) }, az oldalsávban megtalálva szavazhattok Ti is! :)

Puszilok mindenkit, és jó olvasást így a hosszú hétvégére! :*

6.fejezet: Küzdelem Trostért

Az emberek pánikrohamot kaptak, és megtudtam érteni. Még soha nem láttam a Kolosszális Óriást, de Erentől és Armintól elég sok rémisztő történetet hallottam, tudtam, hogy át tudja törni a Falakat, és ha már megjelent, ezt szándékában is áll megvalósítani. Mindenki sikoltozott, voltak, akik összeestek, vagy sírni kezdtek, mások elszántan felfegyverkezve követték az osztagvezetőjüket. Mi összegyűltünk Rivaille Hadnagy mögött, és tanácstalanul, félelemmel telve néztünk rá, várva a parancsára.

- Mindenki! Irány feltölteni a tartályokat! Öt perc múlva itt találkozunk! - szólt halkan, úgy, hogy csak mi haljunk, majd egyszerre haptákba vágtunk magunkat, és eltűntünk a töltőállomáson.

Természetellenesen remegő végtagokkal kezdtük el feltölteni a tartályainkat. Az ablakból a leszögezett Markot néztem, még mindig nem tudtam felfogni a szavait, a rengeteg hihetetlen történésnek még bőven a hatása alatt voltam, és féltem, hogy így képtelen leszek harcolni. Aggódtam magamért, és aggódtam az osztagomért. Alig bírtam megtölteni a tartályaimat, annyira remegett a kezem, Mikasának kellett segítenie benne.

- Figyelj… Ígérd meg, hogy mellettem maradsz! - fordult felém hirtelen Jean, és mélyen a szemembe nézett. Pár másodpercig csak néztem aggódó arcát, gyönyörű szemeit, majd egy hatalmas nyelés kíséretében bólintottam.

- Ígérd meg! - hajolt most már sokkal közelebb hozzám, alig néhány centi választott el az arcától.

- Megígérem! - feleltem pillanatnyi habozás után, és esetlenül átkaroltam.

Öt perc múlva már Trostban voltunk. Az élénk táruló látvány minden képzeletemet felülmúlta.

Az emberek hisztérikusan sírva, a gyerekeiket felkapva rohantak a belső kapu felé, hogy minél hamarabb biztonságban tudhassák a családjukat. Mindent, de komolyan mindent hátrahagytak. Már a nagy rohangálásban is láttam halott embereket, főleg időseket, akiket eltapostak, vagy beszorultak valami rom alá. A Rózsa fal előtt egy hatalmas gőzfelhőből kiemelkedett egy közel hatvan méteres óriás, és egy akkorát üvöltött, hogy belezengett a föld és az ég.

A szívem felugrott a torkomba, és a testem megbénult a félelemtől. Nem tudtam, mit kellene tennem, csak azt, hogy percek kérdése, és Kolosszális Óriás áttöri a falat, a többi titán pedig benyomul, és megkezdik a mészárlásukat. A Katonai Rendőrség ordítva irányította a védtelen lakosokat, próbáltak egy kis nyugalmat teremteni. Az egész Felderítő Egység, valamint a Helyőrségiek is jelen voltak. A mi osztagunk egésze egy háztetőn állt, közel a Falhoz és a Kolosszális Óriáshoz, de senki sem mozdult, még a Hadnagy is úgy tűnt, megbénult.

- Hadnagy! - eszmélt fel elsőként Eren, és a kiáltására én is megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba. Ami a kicseszett világvége volt körülbelül…

- Mit csináljunk, Hadnagy? - kiabáltam, de ő nem mozdult, nem mondott semmit hosszú másodpercekig. Már láttam, ahogy a Kolosszális Óriás megemeli az egyik lábát, és készüli áttörni a Rózsa Falat.

- Mindjárt áttöri! - sikoltott fel Christa.

- Nem hagyom! Most megöllek, te rohadék!!! - üvöltötte Eren, és kilőve az indáit, a lehető leggyorsabban száguldott a hatvan méteres óriás felé.

- Eren! - kiáltott utána egyszerre Armin, Mikasa és Én.

- Eren, azonnal gyere vissza! - ordította a Hadnagy is. Összenéztünk Mikasával, és egyszerre bólintva rohantunk Eren után.

- Mikasa! Ivy! - kiáltották többen is a nevünket, de szinte meg sem hallottuk, csak a manőverfelszerelésekkel repültünk Eren után, aki a Kolosszális Óriást vette célba. Szép. A harc első öt percében megszegtem a Jeannak tett ígéretemet.

Eren villámgyorsan felsasszézott a Falon, egyenesen az ocsmányság előtt állt meg, mi pedig követtük őt. A Kolosszális Óriás üvölteni kezdett, lesodorva az ágyukat a Falról, nagyon erősen kellett kapaszkodnunk, hogy le ne essünk ötven méter magasról. Eren kivehetetlen szavakat ordított az óriásnak, akit ez nem igen érdekelt, mert hamarosan rugdosni kezdte a Falat. Pontosan a feje elé rohantam, megpróbáltam a szemébe nézni, majd amikor ez sikerült, és rám emelte ocsmány sárgás szemeit, ordítani kezdtem.

- HAGYD ABBA!!! HAGYD ABBAAAA!!! - néztem fenyegetően a szemeibe, folyamatosan ezt az egy mondatot üvöltve neki. Próbáltam kizárni a körülöttem lévő káoszt, a gondolataimat, és csak a parancsra koncentrálni.

- Ivy, menj onnan! - kiáltott felém Mikasa, majd odébb kellett ugrania, mert a Kolosszális Óriás, abbahagyva a Fal rugdosását, felemelte a kezét, és végigsöpört a tetején, pont ahol mi álltunk. Már nem volt időm elugrani, nem is figyeltem oda, nem láttam, mi történik, inkább csak hallottam, mert én továbbra is a Kolosszális Óriással szemeztem, aki közben egy másodpercre sem szakította meg a szemkontaktust, úgy söpört végig a Falon. Mikasa és Eren leugrottak, és többet nem is láttam őket. Nem figyeltem, csak a parancsra összpontosítottam. Már berekedtem az üvöltéstől, de bevált, mert az óriás három rúgás után abba is hagyta, és csak mereven állva nézett a szemeimbe.

Villámgyors árnyakat láttam elröpülni a Kolosszális Óriás mögött, majd megláttam Erwin Smitht és az osztagát, akik egyszerre csaptak le az óriás nyakszirtjére, kivájva belőle a benne lapuló embert. Elszakítottam a tekintetem az óriásról, hogy a hadműveletet nézhessem. Tizenketten csaptak le rá egyszerre, és az ember már kint is volt az óriás nyakából. Nem láttam, ki volt az, mert el kellett ugranom onnan, mielőtt a Kolosszális Óriás teste gőzfelhővé válik, így a legközelebbi ház tetején landolva fújtam ki magam. Az óriás test eltűnt, viszont elszörnyedve vettem észre, hogy egy hat méteres lyukat sikerült ütnie a Falba, és a kisebb óriások már nyomultak is be. Teljesen lefagytam. Csak az kattogott a fejemben, hogy kudarcot vallottam. Megint. Az emberiség elfog bukni, az én hibámból.

Csak álltam lefagyva, a ház tetején, miközben több óriás is felém kezdett közeledni. Valaki a nevemet ordította, de mintha nem is hallottam volna. Aztán arra eszméltem, hogy egy négy méteres ocsmányság nyúl felém. Elkerekedett a szemem, és félelem lett úrrá rajtam, már nem is voltam esélyem elugrani.

Valaki elsuhant az óriás mögött, és kivájta a nyakszirtjét, ezzel megmentve az én szánalmas életemet. Mint egy nagy rakás szerencsétlenség, úgy álltam ott, miközben Reiner, a megmentőm, mellém szökkent, és próbált visszarángatni a valóságba.

- Iv, neked hála elkapták a Kolosszális Óriás által irányított embert! Térj észhez! - rángatta a vállamat.

- Elkapták? - néztem rá bambán. Oké, hogy végignéztem a hadműveletet, de nem gondoltam volna, hogy sikerült is, hiszen öt évig senki sem tudta kivájni az embert az óriás tarkójából, most meg megjelentem én, egyszerre tizenketten megtámadták, és sikerült is nekik? Nem, ezt már tényleg nem hittem el.

- Gyere már! - ragadta meg a kezem, és odébb repültünk, egy magasabb ház tetejére, ahol az osztag többi tagja álldogált.

- Mi történt? - kérdezte elsőként Sasha.

- Jól vagy? Hála istennek, hogy jól vagy! - ölelt át Christa.

- Megszegted a parancsomat, Ivy! - sziszegte gyilkos tekintettel Rivaille.

- Mi van a szemeddel? - indult meg felém aggódva Jean, mire a szívem a torkomba ugrott, és hevesen dobogni kezdett. Ez az idióta mindig nem várt érzéseket vált ki belőlem, valahol mellkas-és gyomortájékon.

- Miért, mi van a szememmel? - nyeltem egy nagyot, és ösztönösen a szememhez kaptam.

- A színe… lila… - hajolt hozzám közel Eren. Túlságosan is közel…

- Mindig is lila volt – hessegettem el, főleg amikor megláttam Mikasa féltékeny tekintetét.

- De most más árnyalatú lila! - Eren tartotta magát az álláspontjához, annyi szent.

- Szerintem meg nem érünk rá ezzel foglalkozni, amikor a nyakunkon van a világvége – morogta Connie.

- Egyetértek – bólintott Reiner.

- Ühüm. Hadnagy, mit csináljunk, mi a parancs? - fordultam sóhajtva Rivaille felé.

- Elkapták a Kolosszális Óriást – nyögte ki.

- Hogy mi? - kapták többen is felé a tekintetüket.

- Ja, igen, ezen már túl vagyunk – legyintettem le őket. - Erwin Parancsnok osztaga már rég elkapta!

- Mégis mikor? És hogyan? És hogyhogy? Nekünk ez miért nem sikerült öt évig?! - csattant fel Armin.

- Eztán sem fog ha nem végzünk mondjuk azokkal ott! - mutatott Christa bosszúsan legalább húsz benyomuló óriásra.

- Mi lenne, ha most megpróbálnánk visszaszorítani ezeket, és később megtárgyalni a tényeket? Végzünk itt, aztán mesélek, okés? - tettem csípőre a kezem egy halvány mosoly kíséretében. Feltüzelődtem, az egyszer biztos, és valami megmagyarázhatatlan okból erősebbnek és bátrabbnak éreztem magam, mint ezelőtt bármikor. Kedvem volt szétrúgni pár óriássegget.

Rivaille Hadnagy bólintott, mire megindultunk a hat és öt méteres óriásokból álló csoport felé, villámgyorsan cikázva a pofájuk között, könnyűszerrel kivájtuk a tarkójukat, miközben mindenfelé forró, erősen gőzölgő óriásvér fröccsent, és körülbelül két perc múlva a tetemek fölött elégedett álldogálva csaptunk bele egymás tenyerében. Ez könnyen jött, könnyen ment.

- Elképesztően királyok vagyunk – motyogta maga elé Eren, mire értetlenül felé kaptam a fejem. Nem éreztem valami királynak sem a helyzetet, sem pedig magunkat, mivel egy elég nagy lyuk tátongott a Rózsa Falon ahhoz, hogy még mindig úgy érezzem, veszélyben az életünk, ráadásul még nem sikerült minden lakost evakuálni. Az eddigi jelentések szerint senkinek sem esett komolyabb baja, ami valamennyire megkönnyebbüléssel töltött el, és a polgárok Trost másik végében voltak, a belső kapunál, ahol egyenlőre még nem tűntek fel óriások, de nem tudhattuk, éppen hány darab tart feléjük, úgyhogy még nem tudtam megnyugodni. Ellenben Connie-val és Sashával, akik hülyébbnél hülyébb fejeket vágtak a megölt, gőzölgő óriástetemeknek, és valami ordenáré stílusban röhögtek egymás pofájához közel hajolva. Igazán összeillettek.

- Eren! - lépett elénk a Hadnagy, mire mind elhallgattunk. - Változz óriássá, és próbáld eltorlaszolni azt a lyukat ott! - mutatott a lyukra a Hadnagy, amin abban a pillanatban is nyomultak befelé az óriások. - Mikasa, Armin, Reiner és Én kiiktatjuk a közelben lévő óriásokat, ezzel védve téged! Jean, Ivy, Connie, Sasha és Christa! Ti a városba bejutott óriásokat irtsátok! Jean, te vagy a vezető! Meg kell akadályoznotok, hogy megtámadják a lakosokat! Számítok rátok! Indulás! - adta ki a parancsot Rivaille, aztán már el is tűnt, nyomában Erennel, Misakával, Arminnal és Reinerrel. Még utánuk nézve láttuk, ahogy Eren átváltozik egy tizenöt méteres, villogó zöld szemű, barna hajú óriássá, üvölt egyet, és futva megindul a Falon tátongó lyuk felé. A többiek elképesztő sebességgel irtották az Erenre támadó óriásokat, mi pedig egy pillanatra összenéztünk a többiekkel, és egy aprót egyszerre bólintva, futva, a házak tetején ugrálva indultunk megkeresni a városba bejutott óriásokat, hogy megvédjük a polgárokat.

- Látjátok őket? - kapkodta össze-vissza a fejet Christa.

- Én látok egyet a templomnál! - kiáltotta hátra nekünk az előttünk rohanó Jean. Láttam rajta, hogy nagyon ideges, amiért ilyen felelősségteljes pozícióba helyezték, és szerettem volna megnyugtatni, de nem mertem. Különben is, Jean vezető természetű, és biztosan nem először csinál ilyet, bíztam benne, hogy tudja a dolgát.

Mindenki a templom felé kapta a fejét, ahol egy hosszú végtagokkal rendelkező, világosbarna hajú Rendellenes verte a falat, és biztos voltam benne, hogy nem pusztán szórakozásból csinálta. A tégla egyre jobban hullott róla, már egy kisebb lyuk is keletkezett. Megindultunk felé, Sasha pedig kétségbeesetten kiáltozni kezdett:

- Van valaki a templomban!

- Akkor meg kell védenünk, nem igaz? - fordult hátra Jean.

- Megvédjük! Gyerünk! - ugrottam le a háztetőről, Jean-t követve, és előrántottam a pengéimet. A Rendellenes viszont észrevett minket, így én gyorsan kikerülve a pillantását, besurrantam a templom nyitott ajtaján.

- Van itt valaki? Hahó! - kiáltoztam, hátha megtalálom az itt megbúvó, valószínűleg rettegő és védtelen embert.

- Itt vagyok – jött egy halk, sírós hang a jobb oldalam felől. A hang irányába kaptam a fejem, és a kövezett folyosón egy pici testet láttam a földön kuporodni. Azonnal megindultam a kisgyerek felé, de ahogy közelebb értem hozzá, láttam, hogy nincs egyedül. Egy szőke hajú, kék szemű, tündéri kislány volt, poros arcáról sorban peregtek le a krokodilkönnyek, és a földön térdelve szorosan tartott az ölében egy ájult kisfiút. Gombóc keletkezett a torkomban, és nyelnem kellett egy nagyot, nem akartam látni ezt, a testvéri szeretetet, majd az összeomlást, amint a szív és az agy tudomásul veszi, hogy nincs többé az élők között a második fele. Odaértem a kislányhoz, aki remegett és sírt, egy másodpercre sem eresztette el a barna hajú kisfiút, én pedig térdre borulva előttük, jobban is megvizsgáltam az eszméletlen kis srácot. Még lélegzett, a mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, mire megkönnyebbülten kifújtam a levegőt.

- Rendben. Életben van! Te megsérültél? - fordultam a kislány felé.

- Nem – nyögte ki, és letörölt egy újabb legördülő könnycseppet az arcáról.

- Ne aggódj, kijuttatlak innen titeket! A testvéred is rendben lesz! - kaptam fel óvatosan a kisfiút az ölembe.

- Jó! - bólintott egyet a kislány. Biztatóan rámosolyogtam.

- Hogy hívnak?

- Annabellnek. Az ikertestvérem pedig Jordan – mosolygott vissza rám.

- A szüleitek?

- Már átjutottak a belső kapun. Véletlen elkeveredtünk tőlük – zokogott fel újra.

- Jól van, Annabell. Nagyon figyelj! Felveszlek a hátamra, kapaszkodj jó erősen! Rázós utunk lesz, de nincs mitől tartanod. Ha nem bírod nézni azokat, akkor csak fúrd bele az arcod a vállamba, jó? - adtam ki neki az instrukciókat, mire elszántan bólintott egyet. Felkaptam a hátamra, ő pedig a vállamba kapaszkodott, közben még a kezemben tartottam Jordan gyenge kis testét is, szóval elég nagy súlyt cipeltem, de nem hagyhattam itt egyikőjüket sem. Óvatosan somfordálva kilestem a templom ajtaján. Az osztagom tagjai pont megölték a Rendellenest, és amikor megláttak, jelezték, hogy tiszta a levegő. Odarohanva hozzájuk gyengéden átadtam Christának Jordan-t.

- Ők itt Jordan és Annabell. Vissza kell őket vinni a szüleikhez! - néztem kétségbeesetten Jean-ra. Tudtam, hogy ez egyet jelent a parancs szegéssel, de nem cipelhettük őket végig magunkkal, ha közben óriásokat is kellett ölnünk!

- Igen. És pontosan ezt is fogjuk tenni! - bólintott Jean. Rámosolyogtam, ő pedig egy pillanatig belefúrta a tekintetét az enyémbe, majd lassan kifújta a levegőjét, és felrepült egy ház tetejére, mi pedig követtük. Megkezdődött az akció, hogy visszajuttassuk ezeket a gyerekeket épségben a családjukhoz.