2

Sziasztok Drágáim!! <3

Szeretném Nektek nagyon szépen megköszönni a HÉT feliratkozót!! :) Nagyon sokat jelent nekem, még egyszer köszönöm! <3 

Igen, tudom, ez a rész is igen csekély méretű lett, de azért remélem, tetszik majd Nektek! :) Ne felejtsetek el nyomot hagyni magatok után :3

Jó olvasást, Vérmes Hetes! <3 

2.fejezet: Könnyek az esőben

Rivaille úgy vett be engem és testvéreimet a legelitebb osztagba, hogy soha életében nem látott minket kardot forgatni, ami az én esetemben jobb is. Kiválóan használom a háromdimenziós manőverfelszerelést, de még soha nem fogtam fegyvert a kezemben, és ez szerintem nem jellemző egy elit katonára. Csak a képességemnek köszönhettem, hogy bevett az osztagába, ami pedig Damont és Nahuelt illeti… nos, lövésem sincs. És minél többet agyalok rajta, annál zaklatottabb leszek emiatt, ezért igyekeztem kizárni a baljós gondolatokat a fejemből, miközben hátrahagytuk a többi kadétot, és egy leamortizálódott kastély-szerűség felé vettük az irányt. Körülötte csak a magas fákkal szegélyezett erdőt lehetett látni, semmi mást. Mi a fiúkkal leghátul vonultunk.

- Ez meg mi? - kérdezte csillogó szemekkel Nahuel, amikor odaértünk a romos épülethez.

- Fura – fintorodott el Damon. Én szavakat sem találtam az erősen foszlásnak indult, csúcsos tetejű építményre.

- Ez a Rivaille osztag lakhelye – közölte velünk semmitmondóan Rivaille, és belépett. Senki nem ment utána.

- Biztos, hogy lakható? - kérdezte egy sötétbarna hajú lány.

- Mit totojáztok? - dugta ki a fejét az új Hadnagyunk.

- Hadnagy! - jelentkezett készségesen egy szőke hajú lány.

- Mi van? - szólította fel igen „kedvesen” Rivaille.

- Nem fog összedőlni? - kérdezte a lány. Rivaillenak erősen tikkelni kezdett a bal szeme, és mivel igazán nem akartam idegesnek látni (mert már régebben volt hozzá párszor szerencsém, és nem tartoznak a legjobb élményeim közé azok a pillanatok), elsőként léptem be a Hadnagy után. Igaz, végig hátrálva tettem meg az utat, hogyha esetleg valami baljós hangot hallanék, azonnal kitudjak szaladni. Amikor beértem, az első falba belerúgtam egyet. Semmi sem történt.

- Veszélytelen – közöltem, mire páran felnevettek.

- Nincs itt az ideje a bohóckodásnak – pillantott rám rosszallóan Rivaille.

Lassan mindenki belépett, és a Hadnagyot követve felbattyogtunk az emeletre. Mindent por és mocsok borított, mintha már legalább egy éve nem takarítottak volna itt. Tudtam, hogy Rivaille nem kedveli a piszkos helyeket, és még úgy is láttam a fintort az arcán, hogy mögötte lépkedtem. Mellé csak még egy nálam is fiatalabb fekete hajú, zöld szemű fiú merészkedett, de őt nem zavarta el, a sötétbarna hajú lánnyal ellentétben.

- A terv a következő – állt meg velünk szemben Rivaille, amikor felértünk az emeletre. - Elosztjuk a szobákat. Kitakarítunk. Ebéd idő. Ismertető, leginkább az újoncaink számára. És alvás – ismertette velünk a tervét.

- Hát ez zseniális – suttogta mögülem Damon.

- Ne idegesítsd fel! Mindenki jobban jár – súgtam vissza.

- Te tudod, ki ez?? - kérdezte most már sokkal hangosabban a bátyám. Mindenki értetlenül fordult felénk, én pedig kínosan lesütöttem a szemem.

- A szobaelosztást az ajtókon találjátok. Tíz perc múlva lent találkozunk – lépett el mellettem Rivaille, majd nyugodtan lesétált a lépcsőn, és itt hagyott mind a tizenegyünket.

Én a másik három lánnyal kerültem egy szobába. Bármennyire is nem tetszett az ötlet, hogy külön választanak a fiúktól, inkább nem vitatkoztam a Hadnaggyal, ráadásul az is megnyugtató volt valamennyire, hogy a velünk szemben lévő szobát kapták meg, így mindig közel lehettek hozzám. Szerettem volna még beszélni velük hat szem közt, de Rivaille tíz percet adott az elrendezkedéshez, és inkább igyekeztem, de még így is utoljára léptem be a szobába.

- Neked meghagytuk az ablak melletti ágyat – mutatott rá egy csinos, szőke hajú lány a szabad ágyra. - Bár elég nehéz volt Sashát lebeszélni róla – tette hozzá.

- Ó, igazán nem kellett volna, én bárhol elalszok – mentegetőztem.

- Most már mindegy, mi már elrendezkedtünk – legyintett le egy fekete hajú lány.

- Értem. Köszi szépen – dobtam le a táskámat az ágyamra. A kilátásom pont az erdőre esett.

- Ott szoktunk gyakorlatozni – lépett mellém a szoba negyedik tagja, a sötétbarna hajú lány.

- A 3D-s felszerelésekkel? - kíváncsiskodtam.

- Ühüm. Felszoktak nekünk állítani bábokat, és ki kell vájni a nyakszirtjüket, mintha óriások lennének. Régen, amikor még csak a kiképzést csináltunk, napi rendszerességgel volt ilyen feladat – mesélte izgatottan a lány. - Egyébként az én nevem Sasha Blouse – fordult felém mosolyogva, és a kezét nyújtotta.

- Én… én Ivy King vagyok – csúsztattam bele lassan a tenyerem az övébe.

- Nagyon örülök, Ivy – vigyorgott rám mind a harminckét fogával. - A szőke lány Christa Renz, a szótlan csajszi pedig Mikasa Ackerman – mutatta be a lányokat.

- Két perced van átöltözni – dobott nekem oda Mikasa egy rám passzoló egyenruhát. Az ágyamon már volt egy zöld, kapucnis palást, rajta a Felderítő Egység logójával, a Szabadság Szárnyaival, de mivel én eddig nem voltam katona, ezért nem volt egyenruhám sem. Gyorsan magamra kaptam a fehér nadrágot, a térdig érő kényelmes bőrcsizmát, és a barna, hosszú ujjú dzsekit, mellén a Szabadság Szárnyaival, majd a lányokkal öt perces késéssel lerobogtunk az ebédlőbe, magunk után felkavarva a port.

Öt kibaszott órán keresztül takarítottunk, és közben egy szót sem válthattunk egymással, mert Rivaille már akkor odaugatott nekünk, ha csak ránéztünk a másikra, és bemutatkozásra vagy egyébre nyitottunk a szánkat. Így délutánra még a lányokon kívül senkit sem ismertem.

Fáradságos munkánk után mindenki izzadtan rogyott le az ebédlő székeire, és Rivaille már hozatta is az ebédünket. Úgy tűnt, megvan velünk elégedve, amit nem is csodáltam, tekintve, hogy az egész hely csillogott villogott.

- Elfáradtam – lihegtem, a hangom kicsit rekedtes volt a sok órányi hallgatástól.

- Én is – foglalt helyet az egyik oldalamon Jean.

- Én nem – vonta meg a vállát Mikasa.

- Egész jó munkát végeztetek – ült az asztalfőre Rivaille.

- Kösz – morogta mellettem Damon. Nem kedvelte Rivaillet, és ezt én teljesen meg tudtam érteni.

- Holnaptól kemény edzések lesznek, főleg az újoncainknak. Négy nap múlva megkezdjük az Ötvenötödik Felderítőutat, hogy Ivy beszélhessen velük… Addig is meg kell tanítani őket lovagolni, kardot forgatni… - sóhajtotta Rivaille.

- Micsoda? - kaptam fel a fejemet. Éppen egy pohár vizet ittam, de erre a kijelentésére az asztalra köptem a pohár tartalmát.

- Ezt most rohadt gyorsan feltakarítod – nézett rám gyilkos tekintettel.

- Szóval… ti a Föld Alatti Városból jöttetek? – próbálta oldani a feszültséget Christa.

- A köpeted, Ivy! - szólt rám most már sokkal élesebben a Hadnagy.

- Nem! - jelentettem ki. Már csak azért sem. Válaszokat akartam, még pedig azonnal. Már nem bírtam tovább magamban tartani a kérdéseimet. Így képtelen vagyok bízni benne.

- Nem? - kérdezett vissza Rivaille. Két tenyérrel az asztalra csapott, és idegesen felállt. Én is ugyanígy tettem.

- Válaszokat akarok, Rivaille! Így képtelen vagyok megbízni benned – húztam össze résnyire a szemem.

- Nincs jogod ilyen hangnemben beszélni velem! Takarítsd fel, amit ide köptél! - szólt még egyszer utoljára, és éreztem, ha most nem csinálom meg, amit parancsol, csúnya vége lesz. Dühtől fortyogva eltrappoltam valami rongyért, és feltakarítottam a vizet, majd nemes egyszerűséggel Rivaille képébe vágtam a rongyot.

- Most elégedett vagy? - tártam szét a karom. A vizes rongy lassan lecsúszott Rivaille Hadnagy arcáról, és a földön landolt. Ő csak kifejezéstelen tekintettel meredt rám. Semmit nem tudtam kiolvasni az arcából. Még csak dühösnek sem tűnt.

- Mi ez az arc? Legalább legyél rám mérges! - ráztam meg hitetlenkedve a fejemet. Továbbra is ugyanazzal a tekintettel fúrta szemeit mélyen az enyémbe.

- Most meg mi van? - kérdeztem indulatosan, állva a pillantását. És a következő pillanatban robbant. Ökle csattant az államon, én pedig a fenekemre estem. Éles fájdalom nyílalt az államba.

- Megőrültél? - álltam fel idegesen, törött állkapcsomat fogva, amiből lassan szivárogni kezdett a vér. Újra megakart ütni, de még az utolsó pillanatban elhajoltam előle.

- Püfölhetsz, ha akarsz, de nem tudsz elbújni a válasz elől! - néztem mélyen szürke szemeibe. Ökle egy pillanatra megállt a levegőben, de az egész egy tizedmásodperc volt, újabb ütése elől már nem tudtam elhajolni. Fájós, eddig is törött államat találta el. Hagytam, hadd verjen tovább. A háttérben a többi srác lefogta Damont és Nahuelt, akik gyilkos tekintettel követték Rivaille minden mozdulatát.

Még legalább hat ütést kaptam az arcomba, egyszer pedig a térdével gyomorszájon vágott, de én csak álltam a tekintetét. Tudni akartam… Tudnom kellett, hogy mi történt Isabellel és Farlannal, hogy végre megtudjak nekik bocsájtani! Képtelen voltam tovább várni. Még halványan pislákolt bennem a remény, hogy életben vannak, és megakartam nekik végre bocsájtani, amiért magamra hagytak. Akárhányszor próbáltam, sosem sikerült, utánuk már csak a harag maradt. De nekem azt tanították, hogyha haragban válunk el egy számunkra fontos személytől, aki utána meghal, az utána nem nyugodhat békében egészen addig, amíg meg nem tudunk bocsájtani neki.

Rivaille egyébként nem fáradt el, de amikor gyomron rúgott, láttam rajta, hogy elege volt. Amikor felnéztem rá, egy icipici könnycseppet láttam lecsordulni az arcán. A haja eltakarta a szemét, de biztos voltam benne, hogy sír.

- Azt akarod tudni, hogy mi történt Farlannal és Isabellel, ugye? - suttogta rekedten. Bólintottam. A szívemet egy jeges kéz szorította, a torkomban gombóc képződött, éreztem, hogy lassan eluralkodik rajtam a sírás, de nem akartam mindenki előtt kiborulni. Rivaille megragadta a csuklómat, és kivonszolt a lakhelyünkről. Ahogy kiléptünk, már csak megszokásból, felnéztem az égre. De most koránt sem gyönyörű, kék színében pompázott. Undorító szürke színű volt, hatalmas felhők takarták el a Napot.

- Be van borulva – mondta halkan Rivaille, miután kiértünk, és elengedte a kezemet. Ebben percben óriási vízcseppek kezdtek potyogni az égből. Elkerekedett a szemem.

- Eső – Rivaille csak ennyit mondott. Az esőcseppek lassan eláztatták a hajamat, a ruhámat, és elkezdték lemosni a véremet az arcomról. A Hadnagy a tenyerébe temette az arcát. Sosem láttam még sírni, de szimplán még csak szomorúnak sem. Jóformán együtt nőttünk fel, négy éven keresztül mindennap találkoztunk, és lehet, hogy nem beszéltünk sokat egymással, mégis ismertem annyira, hogy tudjam, soha nem mutatja ki az érzelmeit. Most mégis itt állt előttem, tenyerébe temetett arccal, és lassan rázkódni kezdett a válla. Egy másodpercre sem vettem le a szememet róla. Nem tartott sokáig, talán egy perc néma pityergés volt az egész, aztán felém fordult, mintha mi sem történt volna, arcán, szemein nem látszottak a sírás jelei.

- Eltörtem az álladat – jelentette ki, most már a szokásos nemtörődöm hanggal.

- Tudom – sóhajtottam fel, és megmasszíroztam sajgó állkapcsomat. Ezután egy ideig csendben álltunk az esőben.

- Isabel és Farlan… már nem élnek, ugye? - kérdeztem halkan, lehajtott fejjel.

- Már… régen nem – felelte Rivaille. Felkaptam a fejemet. Minden reményem szertefoszlott... Lassan bekönnyezett a szemem.

- Ugye tudod, hogy szerettem őket? - kérdeztem halkan, magamat átkarolva.

- Ők is szerettek téged – nézett rám. - Mielőtt… meghaltak, elkezdtek neked írni egy levelet. De már nem tudták befejezni – mesélte. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Az elsőt pedig újabbak követték. Sejtettem, sőt, szerintem az agyam mélyén tudtam is, hogy már nem élnek, csak a szívem nem akarta elfogadni a nyilvánvaló tényeket.

- Azt hittem, haragszom rájuk, amiért csak úgy elfelejtettek – zokogtam fel. - De azt hiszem, tévedtem. Inkább saját magamra haragszom – törölgettem a szememet. - Hogy történt?

- Biztos tudni akarod? - kérdezte halkan Rivaille.

- Igen! Mindent! Mondd el! - szorítottam meg erősen a csuklóját.

- Isabelre emlékeztetsz – sóhajtotta fájdalmasan. - Egy Rendellenes megölte őket az első felderítő utunkon. Magukra hagytam őket. Nem kellett volna… Az egész miattam történt. Ha csak egy perccel előbb érkezem, vagy el sem mozdulok mellőlük, nem történik meg ez az egész – mesélte halkan. Folyamatosan potyogtak a könnyeim. Rivaille pedig…

- Nem! - kiáltottam rá, mire kissé megdöbbenve nézett rám.

- Tessék?

- Nem! Akinek itt meg kell bocsájtania magának, az nem is én vagyok, hanem te! Rivaille! - ragadtam meg erősen a vállát, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. - Figyelj rám! Ezt senki sem tudhatta előre! Hadnagyként, legjobb katonaként, osztagvezetőként, jó emberként... ezt tudnod kellene! - üvöltöttem az arcába. - Nem tudhattad, hogy ez fog történni! Senki sem látta előre! Emiatt… emiatt nem emésztheted magad, mert ez csak kivesz belőled! Ha Isabel és Farlan hallaná ezeket… nagyon csalódottak és szomorúak lennének. Te nem ilyen vagy! Hagyd abba saját magad sajnáltatását! Különben is, már túl késő… - magyaráztam, folyamatosan a szemébe nézve. A végén mindkettőnk arcán egymás után folytak le a kövér krokodilkönnyek, miközben én Rivaillejal kiabáltam a tomboló viharban. A földre hullott cseppek között nem lehetett megállapítani, melyik származik az esőtől, és melyik tőlünk.