Prológus:
Hallom gondolatait
Aki
még nem járt a Föld Alatti Városban, az el sem tudja képzelni,
milyen szörnyű hely. Én már csak tudom, hiszen itt születtem, és
nőttem fel, úgy, hogy életem eddigi tizennyolc évében még
egyszer sem láttam a napfényt.
Körülbelül
száz évvel ezelőtt, amikor megjelentek a földön ádáz
ellenségeink, az óriások, úgy tűnt, az emberiség teljesen ki
fog halni. Elég hamar a kihalás szélére kerültünk. Az óriások
és az emberek közötti erőkülönbség mindent elsöprő. Persze,
én magam ezt csak pletykákból tudom, mert a Föld Alatti Városban
élők közül senki nem látott még igazi óriást. Annyit tudunk
róluk, hogy emberevő hatalmas lények, egészen három méterestől
húsz méteresig terjedhet a magasságuk.
A
túlélő emberek három falat építettek; a Máriát, a Rózsát és
a Sinát. Ide zárkóztunk be körülbelül száz évvel ezelőtt, és
azóta senki nem látott egyetlen óriást sem.
Az
én családom három generációval ezelőtt – azaz azóta, hogy
megépültek a falak – került a Föld Alatti Városba. Meglehet,
hogy a legbiztonságosabb területek közé tartozik, de olyan
borzalmas idelent élni, hogy néha azt kívánom, inkább élnék a
legkülső fal, a Mária fal mögött, és legyen fent az esélye,
hogy megtámadnak az órások (amennyiben áttörik a falat, bár ez
lehetetlen), mint hogy örök életem végéig idelent rohadjak.
A
családom Közép-Európából, pontosabban Magyarországból került
ide. A magyar nemzetiség közül két család maradt életben, és
került a falak mögé, mindkét család a Föld Alatti Városba.
Borzalmas szegénység és nyomor között nőttek fel az őseim is,
és én is. Kész vagyonokat kell fizetni azért is, hogy elhagyhasd
a Föld Alatti Várost, és láthasd a felszínt, de ott sem
maradhatsz sokáig, hiszen akik idelent születnek és élnek, nem
tartoznak a hivatalos felszíni állampolgárok közé, ezért
rövidesen vissza kell ide jönniük.
Szóval
a családom utolsó életben maradottja én vagyok. Édesanyám
belehalt a születésembe, a testvéreimről és az apukámról pedig
semmit sem tudok, csak azt, hogy nyomuk veszett anyám halála után.
Így kerültem két naposan a másik magyar származású családhoz,
akik az én családom jó barátai voltak a kezdetektől fogva. Ők
neveltek fel, ők tanítottak meg mindenre, és én mindig is csak
egy nyűg voltam a nyakukon, egy újabb éhes száj, akit valahogy
etetni kell, a lány, a fogadott gyerek a szomszédból, aki még
csak kellő intelligenciával sem rendelkezik ahhoz, hogy
ösztöndíjjal tanulhasson a Föld Alatti Város egyetlen elemi
iskolájában. Így végül a nevelő szüleim - akiket jogosan
nevezhetek a saját szüleimnek –, tanítottak meg az alapokra. Az
én érkezésemkor már volt egy négy éves fiú gyerek a háznál,
valamint a hölgy éppen kilenc hónapos terhes volt, vészesen közel
a szüléshez. Így lehet, hogy az eredeti tervükben szereplő két
gyerek helyett jött egy harmadik is, az én személyemben.
Egyébként
mivel magyar származásúak vagyunk, utolsókként beszéljük is
anyanyelvi szinten a magyart, valamint a szüleink magyar neveket
adtak nekünk. Én lettem Király Evelin, felvettem a nevelő szüleim
családnevét, hogy én is teljes jogú családtagnak érezhessem
magam. Már nem is emlékszem az eredeti vezetéknevemre.
A
magyar neveket elég nehéz kimondani az ittenieknek, így mind
„elangolosítottuk” őket, így lettem én Ivy King, a család
másik két fiú gyermeke pedig Damon (a Dávidból) és Nahuel King
(a Norbiból). A fiúk olyanok nekem, mint a tulajdon testvéreim.
Sőt, általában az édestestvéreimnek is vallom őket, hiszen úgy
vélem, nem a vér kötelez, ott az otthonod, ahol szeretnek, így
néha már el is felejtem, hogy nem vagyunk vér szerinti rokonságban
a fiúkkal.
Az
átlagnál egy kissé butább és túlzottan hiperaktív gyerekként
elég hamar felfedeztem (a testvéreimmel együtt), hogy a kinti
világ nem is olyan békés és fényűző, mint gondoltuk volna.
Sokkal de sokkal veszedelmesebb és félelmetesebb, de annál
izgalmasabb hely. Csak néznem kellett a háztetőről az amerikai
származású szomszédainkat, akik a katonáktól lopott
háromdimenziós manőverfelszerelésekkel (amik akkor még gőzöm
sem volt, mire szolgálnak) úgy szárnyaltak a levegőben, mint a
legszabadabb madarak, és rövidesen mindenre rá is jöttem.
Sikerült
összebarátkoznom Isabellel és Farlannal, akik igencsak közel
kerültek a szívemhez, ahogyan Rivaille is, bár ő soha nem kedvelt
engem. Betegesen tisztaságmániás és mogorva volt, de annál
okosabb és jószívűbb ember, aki mindennél jobban szerette
Isabelt és Farlant, akik rövidesen a legjobb barátimmá váltak.
Csak
aztán, jött a Katonai Rendőrség, és minden elromlott.
El
kellett tőlük búcsúznom, és soha többé nem láttam őket. Ez
két évvel ezelőtt volt. Az egyetlen barátaim lelépték, és soha
nem kaptam tőlük egy árva levelet sem. Elhagyták ezt a borzalmas
helyet, amit éppen annyira utáltak, mint én, csatlakoztak a Sina
falon belül dolgozó Katonai Rendőrséghez, és arisztokrata
életmódba kezdtek. Legalábbis nekem ezt mondták. De ezek után a
„legjobb barátaimtól” még egy levelet sem kaptam. Meg is
ingott a bizalmam az emberekben. Én is elloptam három darab 3D-s
manőverfelszerelést, és kitanultam a használatukat, Damonnal és
Nahuellel együtt. Milyen rég is volt, hogy ez az egész
elkezdődött…
Aztán
hasonló dolog történt, mint két évvel ezelőtt Rivaillékkal.
Én
igazán nem szándékosan löktem fel az étellel telerakott
szekeret, tényleg puszta véletlenből repültem neki, ugyanis éppen
hátrafelé néztem, így nem láthattam, mi van előttem. Eltaroltam
a szekeret, ami nem csak, hogy felborult, még el is tört, és
minden élelem szétgurult a földön. Pechemre éppen a Föld Alatti
Városnak ezen részén járőrözött a Katonai Rendőrség, így a
kereskedők azonnal a nyakunkba zúdították őket.
-
Kapják el őket! - ordította az egyik férfi. Én repültem bal
oldalt, Damon középen, Nahuel pedig jobb oldalt, így tökéletesen
egyszerre tudtak rám nézni, és egy-egy rosszalló pillantást
lövelltek felém.
-
Ezt jól megcsináltad, főnök – gúnyolódott Damon.
-
Ne hívj főnöknek! - ugattam le, pedig tudtam, hogy csak azért hív
így, hogy húzhassa az agyamat.
-
Erre most nincs időnk. A Katonai Rendőrség a nyomunkban van! -
vetett véget a kialakuló vitának Nahuel. Ahogy hátranéztem, tíz
elszánt katona volt a nyomunkban, mind háromdimenziós
manőverfelszerelésekkel repültek, és gyakorlottan lövellték ki
a zsinórokat épületről épületre. Lassan kezdtek beérni minket.
Ahogy egyre közelebb kerültek, észrevettem a címerüket, és
elkerekedett szemmel fordultam előre.
-
Ezek nem a Katonai Rendőrségtől jöttek – közöltem, mintha
csak az időjárásról beszélnék.
-
Mi van? - képedtek el a fiúk.
-
Ők a Felderítő Egység!
-
Mi legyen? - fordultunk egyszerre Damonnal Nahuelhez.
-
Azt hittem, te vagy a főnök! - fintorgott az öcsém.
-
Te meg az okosabb. Találj ki valamit – vontam vállat.
-
Szétválunk! - vágta rá azonnal Nahuel, mire a következő
elágazódásnál én balra kanyarodtam, Nahuel jobbra, Damon pedig
ultragyors fokozatra kapcsolt, és tovább haladt egyenesen. Legalább
öt katona Damon után iramodott, de lehet, hogy több is, utánam
csupán egy fiú jött, a többiek pedig Nahuelt vették célba. A
győztesek vigyorával pillantottam hátra. Ennyit tud a Felderítő
Egység. Csupán azért, mert én lány vagyok, egy embert küldtek
utánam.
Csak
aztán sikerült előre innom a medve bőrére, ugyanis a következő
pillanatban kifogyott az üzemanyag a felszerelésemről. Azonnal
lehervadt a mosoly az arcomról, és bár nem voltam távol a
talajtól, körülbelül három méterre, mégis akkorát estem, hogy
mire felbírtam volna állni, a Felderítő Egység katonája beért,
a fiatal srác pedig könnyűszerrel a földre terített.
-
Aú! - jajdultam fel. - Vigyázz már! - nyavalyogtam, amikor a srác
beletérdelt a hátamba.
-
Bocs – motyogta, miközben hátrafeszítette a karomat, és
bilincsre vert, még védekezni sem volt időm, olyan gyorsan
cselekedett. Köpni-nyelni nem tudtam, amikor hirtelen az ölébe
kapott, és lazán sétálni kezdett abba az irányba, amerről
jöttünk. Erősen tartott, és szigorúan az arcomat tanulmányozta.
-
Te meg mit nézel? - kezdtem ficánkolni. Nekem is lehetőségem
adatott jobban megnézni az arcát. Mogyoróbarna szemei voltak, és
világosbarna haja, a tekintetéből sütött a gyerekesség,
ugyanakkor a gyász is, látszott rajta, hogy kissé megvan törve.
Egy ideig nem válaszolt, csendben cipelt, én pedig még jobban
ficánkolni kezdtem.
-
Jobban teszed, ha nem mozogsz – tanácsolta.
-
Hagyjál! Mit… - kezdtem volna erősen ellenkezni, amikor visszaért
velem a főutcára, ahol már mindenki jelen volt. Néhány lakos
érdeklődve nézett ki az ablakán, de ezen kívül teljesen kihalt
volt a környék, csak mi voltunk az utcán. A katonák körbevették
a szintén bilincsre vert testvéreimet, aztán az engem elfogó srác
letett a földre, a kör szélére.
-
Megvan a lány is! - jelentette a parancsnokának.
-
Nocsak, húgi – morgott Nahuel. - Meglepődtem volna ha olyan nagy
az egód, mint amennyire tele van a tartályod.
-
Ugyan! Megsértődtem volna, ha engem kihagytok a buliból – húztam
el a számat. Muszáj volt türtőztetnem magamat, ha nem akartam még
nagyobb galibát okozni magunknak, pedig igazán pipa voltam
Nahuelre, amiért tudta, hogy nincs teljesen megtöltve a
felszerelésem tartálya, és mégsem szólt.
-
Elég legyen! - tartotta fel a kezét egy szőke hajú, kék szemű,
az akcentusából ítélve német származású férfi. Nem beszélt
hangosan, mégis olyan tekintélyt parancsoló volt a hangja, a
tekintete pedig olyan tüzes, hogy nyomban elhallgattam. Ő volt a
parancsnok, ez nem is volt kérdés.
-
Béna – súgta oda nekem Damon.
-
Fú, csak szabaduljak ki, úgy elkaplak! - ígértem a fejemet
csóválva.
-
A saját érdeketekben jobb, elhallgattok, és válaszoltok a
parancsnok kérdéseire – súgta valaki hátam mögül, úgy, hogy
csak én halljam. Felismertem a hangját, az engem elfogó srác volt
az. Szerettem volna hátranézni rá, vagy legalább beinteni neki,
de a tekintetem megakadt egy, a parancsnok mellett álló, idegesen
engem figyelő, mogorva tekinteten.
Bárhol
felismertem volna ezt a hideg szempárt. Rivaille volt az, a volt
legjobb barátaim „testvére”. Körülbelül ő is olyan
kapcsolatban volt Farlannal és Isabellel, mint én Damonnal és
Nahuellel, annyi különbséggel, hogy ők nem együtt nőttek fel,
de tudtam, mennyi mindent jelentenek egymásnak. Rivaille most is
hasonlóan nézett ki, mint két éve, de azért elég sokat
változott. Korábban sem találkoztam vele valami sokat, és a
kapcsolatunk enyhén szólva sem volt baráti, de a szemeit bárhol,
bármikor felismertem. Régebben is zárkózottságot és
érdektelenséget sugárzott, most azonban sokkal megtörtebbnek
látszott. Sokkal magasabb, és izmosabb lett, valamint olyan
tekintélyt parancsolóan nézett, hogy még jobban megijedtem tőle,
mint az első találkozásunkkor, amikor még csak egy tizenhárom
éves kislány voltam, és összebarátkoztam Isabellel meg
Farlannal.
Úgy
láttam, teljesen tisztában van vele, ki vagyok, láttam a szemein,
hogy ő is felismert engem, azonban Damonnak és Nahuelnek halvány
sejtelme sem volt róla, miért nézek olyan furcsán, egyben
döbbenten Rivaillera.
Biztos
voltam benne, hogy nem valami kis pozícióban van, hiszen a
parancsnok oldalán állt!
De
a nagy kérdés az volt; mit keres Rivaille a Felderítő Egységben?
És hol van Isabel, meg Farlan? Mert őket sehol sem láttam…
-
Ivy, mi az? - zökkentett ki a gondolataim közül Nahuel.
-
Csak néhány kérdést teszek fel, de szeretném, ha arra őszintén
válaszolnátok – kezdte a parancsnok. Egyszerre néztük fel rá.
Legalább két méter magasan tornyosult felénk.
-
Engem Erwin Smith-nek hívnak, én vagyok a Felderítő Egység
parancsnoka – mutatkozott be. Aztán várakozóan nézett ránk, és
beletelt egy kis időbe, mire megértettem mit akar. Ráadásul
egyenesen rám nézett.
-
Ó. Értem. Én… én Ivy – nyögtem ki. Többet nem is bírtam
mondani. Nahuel lemondóan sóhajtott, és bemutatott mindhármunkat.
-
Honnan szereztétek a háromdimenziós felszereléseket? - kérdezte.
Erre már nem válaszolt egyikünk se.
-
Még egyszer kérdezem – kezdte most már sokkal szigorúbban, mire
nyeltem egy nagyot.
-
Nahuel – pillantottam társaságunk legokosabbikára, de ő csak
ijedten rázta a fejét.
-
Damon – néztem végül a legidősebb testvérünkre könyörgően.
Meg sem mert mukkanni.
-
Ah, beszari bagázs – sóhajtottam egyet.
-
Ivy King! Válaszoljon! Utoljára kérdezem… - dörrent rám Erwin
Smith parancsnok, de nem tehette fel harmadjára kérdést, mert
eltökélten felemeltem a fejemet, és a legkisebb félelmet sem
mutatva mélyen a szemébe nézve kimondtam ezeket a nehéz szavakat.
-
Én loptam őket.
-
Honnan? - kérdezte némi hallgatás után a parancsnok.
-
Halott katonák testéről – feleltem keserűen.
-
Kitől tanultátok meg használni?
-
Senkitől – ráztam a fejemet.
-
Az nem lehet… - pusmogtak a katonák a hátunk mögött.
-
De igen, lehet. Úgy, ahogy ők – biccentettem fejemmel Rivaille
felé. Erwin Smith pontosan tudta, miről beszélek, a katonáknak és a testvéreimnek azonban sejtelmük sem volt, és idegesen sugdolózni kezdtek.
-
Te vagy a vezetőjük, igaz? - tette fel az utolsó kérdését.
-
Nem… nem igazán… én… - hebegtem, mert ez számomra igen kínos
téma volt. - Nem tudom – vontam végül vállat.
-
Nincs vezetőnk – szólalt meg Nahuel. - Mi testvérek vagyunk.
Mindent felosztunk egymás között. A vezetői rangot is –
magyarázta.
-
Hivatalosan Ivy a legügyesebb köztünk, de általában Nahuelre
hallgatunk, mert csak ő okos hármunk közül, én meg boldogítom
őket – fejtette ki bővebben Damon. A katonák is összenéztek,
Erwin és Rivaille is, én pedig arra gondoltam, itt a vége,
valószínűleg börtönbe kerülünk lopás és egyéb
szentségtörések miatt. A Felderítő Egység jelen lévő tagjai
meg titkosan, szavak nélkül beszélték meg egymás között, hogy
mégis mi legyen a sorsunk. Legalább öt perc eltelt, de nekem
szinte óráknak tűntek, mire Erwin Smith megszólalt.
Meglepetésemre nem azt közölte, hogy irány a börtön. Valami
teljesen mást, aminek hatására mindannyiunk élete brutális
fordulópontot vett.
-
Tehetségesek vagytok. Csatlakozzatok a Felderítő Egységhez –
szólalt meg Erwin Smith. Nahuelnek és Damonnak leesett az álla, én
meg köpni-nyelni nem tudtam, annyira megdöbbentem.
-
Persze, nem erőszak – tette hozzá a parancsnok. - Ha nem akartok,
nem kell csatlakoznotok. De amennyiben mégis… állampolgárságot
ajánlok nektek és a családotoknak a felszínen. Azonban… fel
kell esküdnötök, hogy életeteket az emberiség megóvására és
az óriások irtására szolgáljátok! - mennydörögte
szenvedélyes, ugyanakkor halálosan komolyan és fenyegetően Erwin
Smith.
Elég
volt egy pillantást vetnem Damonra és Nahuelre. Tudtam, mi vár
ránk. Halálosan veszélyes küldetések a falakon kívül. Hiszen a
Felderítő Egység ezt csinálja. Kimerészkedik az óriások
fenségterületére, amely valaha még a miénk volt, és megölik
őket, amely bizonyosan rengeteg áldozattal jár. Sosem tudhatom
biztosra, hogy visszatérek-e én, vagy a testvéreim a felderítő
utakról. Azonban a felszíni állampolgárság mindannyiunk számára
annyira csábítóan hangzott, hogy elég volt egyszer összenéznünk,
már rá is vágtuk, hogy csatlakozunk.
Ez
volt életünk fordulópontja. Mindhármunké. Nem is sejtettük, mi
minden vár ránk.
Elég
durva volt az első találkozásunk a napfénnyel, az égbolttal, meg
úgy összességében a felszínnel. Durvább, mint elmagyarázni a
szüleinknek a kialakult helyzetet, akik először megijedtek, majd
sírtak meghatottságukban.
Mi
hamarabb elindultunk, elbúcsúztunk, majd hátrahagytuk a családot.
Olyan mámoros hangulat kerített hatalmába a felszín gondolatára,
hogy továbbra sem tudtam belegondolni, mire is vállalkoztunk
pontosan. Mi közvetlenül Erwin Smith és Rivaille mögött
haladtunk, miközben a Felderítő Egység katonái szorosan
közrezártak minket, úgy haladtunk a lépcső felé. Sokszor
próbáltuk megközelíteni a három lépcsőt, de már ha csak a
közelébe mentünk, az őrök vagy elzavartak, vagy megvertek
minket. Azt hiszem, egy ilyen alkalommal tört el először a kezem,
kilenc évesen.
Most
viszont annyi minden szokatlan dolog vett körbe, hogy nem tudtam,
megijedjek ettől, vagy ugráljak örömömben. Nagyon sok ember volt
körülöttünk, amitől feszengeni kezdtem, és lassan a pánik is
elfogott, ezért muszáj volt szorosan Damon hátának préselődve
baktatnom a feljáró felé, mert nem akaródzott ennyi ember előtt
pánikrohamot kapnom. A katonák jogosan nézhettek rám furcsán,
Erwin Smith még meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e.
Vészesen
közeledtünk a lépcsőhöz, ahol az őrök azonnal szétváltak,
amint meglátták a parancsnokot, és engedelmesen felengedtek
minket. Persze, ahogy visszanéztem, hogy egy utolsó pillantást
vethessek börtönömre, még elkaptam utálkozó tekintetüket.
Aztán
felsétáltunk a lépcsőn. Egyre közelebb, és közelebb kerültünk
a felszínhez, a szívem egyre hevesebben kezdett dobogni, és erősen
izzadtam. De nem csak én voltam így, Nahuel mögöttem megfogta a
szabad kezemet, így éreztem jéghideg tenyerén a végigfutó
izzadságcseppeket, másik kezemmel pedig Damon pólóját markoltam,
aki legidősebbként és legbátrabbként mindannyiunk előtt ment.
Napoknak tűntek, pedig csak néhány perc volt, amíg felértünk.
A
katonák előrerobogtak, és felszálltak a barlang kijárata előtt
ránk váró két szekérre, de mi még nem léptünk ki az
árnyékből. Gyakorlatilag még nem tartózkodtunk a napfényen, de
én még így is kikészültem. Hihetetlenül vakító volt, de
annyira tetszett, hogy néhány másodperc múlva felbátorodva
sétáltam volna ki a barlang védelméből, hogy a bőrömön is
érezhessem azt, amit a szívemen, de Damon és Nahuel remegő
kezekkel visszafogtak.
-
Mi az? - kérdeztem felvont szemöldökkel.
-
Én… én félek – nyögte ki a lehető leghalkabban Nahuel, mire
rezzenéstelen arccal néztem rá. Damon is hasonlóan érezhetett,
bár ő nem mondta ki. Mindkét testvérem úgy remegett, mint a
nyárfalevél.
-
Mi lesz már? - kiáltotta oda nekünk Rivaille. A hangjára
összerezzentem. Most szólalt meg először, a hangja hideg és
vérfagyasztó volt.
Hirtelen
elhatározásból a fiúk mögé mentem, és akkorát taszítottam
rajtuk, hogy mindketten kiestek a napfényre. Már csak rajtam volt a
sor. Lazán kisétáltam, de cseppet sem éreztem olyan nyugodtan
magam, mint ahogy kinéztem. Olyan ideges voltam, mint még soha.
Ahogy megéreztem a lágyan simogató szellőt a bőrömön, majd
felnéztem a gyönyörű, kék égre, a pamacsokban elhelyezkedő
hófehér bárányfelhőkre, bele a vakító Napba, úgy éreztem,
soha nem voltam még szabadabb. Elég sokáig álltam egy helyben, és
bámultam az eget, hallgattam Nahuel és Damon hüppögését, akik
mindketten elbőgték magukat. A Felderítő Egység türelmesen várt
ránk, a szekereknél.
Nagy
nehezen elszakítottam a tekintetemet az égről, és a kezemet
nyújtottam a még mindig a földön fekvő fiúknak, akiknek
taknyuk-nyáluk összefolyt, és keservesen zokogtak. Nahuel és
Damon is belecsúsztatta tenyerét az enyémbe, én pedig
felsegítettem őket, miközben őket továbbra is rázta a sírás.
Én is szerettem volna félrekucorogni egy elhagyatott sarokba, és
sírni egy jót, mert még soha nem voltam boldogabb, de csak
mosolyogva, folyamatosan a cipőm orrát nézve megindultam a
szekerek felé, miközben Nahuel a pólómat markolta, Damon a
kezemet fogta, és mindketten a szemüket törölgették, de
mindhiába, újabb és újabb könnyek csorogtak le az arcukon.
-
Befejeztétek? - kérdezte morogva Rivaille, amikor odaértünk
hozzájuk.
-
Nem tudom – vontam vállat, és akarva-akaratlanul, újra felnéztem
az égre. Aztán hátra a fiúkra.
-
Abbahagytam, abbahagytam! Én igazán nem sírtam – törölte le az
utolsó könnycseppet is az arcáról Damon, és felöltötte az
idióta tekintetét. Nahuelt még egy kicsit érzékenyen érintette
a téma, így ő inkább eltakarta az arcát, és a hátam mögé
bújt.
Pislogás
nélkül bámultam azt a rengeteg ismeretlen dolgot, ami körbevett,
miközben a Felderítő Egység székhelye felé dübörögtünk.
Erwin Smith folyamatosan beszélt, tájékoztatott minket a
helyzetről, de én egészen addig nem is figyeltem, amíg meg nem
hallottam a következő mondatot:
-
Nyolcszáznegyvenötben pedig az óriások áttörték a Mária
Falat.
-
Hogy mi? - bújt elő mögülem Nahuel. Erre mindannyian odakaptuk a
fejünket, és döbbenten meredtünk a parancsnokra. Ez nem lehet
igaz… ilyen nincs! Az a fal hatvan méter magas, és kitudja, hány
méter széles! Nincs az az óriás, aki át tudna törni egy akkora
falat!
-
Ezt nem hiszem el… - motyogta Damon.
-
Hogy lehetséges ez egyáltalán? - kérdezte értetlenül Nahuel.
Erre én is igazán kíváncsi voltam…
-
Léteznek… óriás bőrbe bújt emberek – mondta a parancsnok.
-
Mi? - pislogtam. Egy szavát sem értettem.
-
Vannak olyan emberek, akik képesek óriásokká változni. És
köztünk élnek. Az az óriás, aki áttörte a falat
Shiganshinában, egy hatvan méteres, óriás bőrbe bújt ember
volt, és kolosszális óriásnak nevezzük – szólalt meg
Rivaille. A hangjára összerezzentem, de felé kaptam a fejem.
Figyelmesen hallgattam, ahogy tovább mondja. - Majd amint az eltűnt,
megjelent egy másik, kisebb óriás, aki a páncélos óriást nevet
viseli, és áttörte a belső kaput. Így az óriások benyomultak,
és elfoglalták a Mária Falat. Elvesztettük terültünk ötödét,
és az emberiség harmadát. Így teljesen a Rózsa Falig
visszahúzódtunk – darálta. Életemben nem hallottam még ennyit
beszélni. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, amit mondott…
teljesen ledöbbentett! Rossz érzés kerített hatalmába, szédülni
kezdtem. Éppen Stohess körzetén haladtunk keresztül, amikor
feltűnt, hogy a leggazdagabb körzettel valami nagyon nem stimmel.
Riadtan, elkerekedett szemmel néztem körbe. Egész Stohess romokban
hevert, mindent vér borított. Hullákat nem láttam sehol, de
szétvert épületeket és romokat annál többet. Ijesztő volt,
életemben nem láttam még ekkora pusztítást.
-
Az egyik ilyen embert sikerült elfognunk. Ő tette ezt – mutatott
körbe Erwin. Csak ámultam és bámultam, nem hittem volna, hogy ez
megtörténhet.
-
Valamint a birtokunkban van egy Eren Jaeger nevezetű fiú,
aki szintén képes erre a dologra. Ő kapta el Annie Leonheartot, az
egyetlen embert, akiről jelenleg tudjuk, hogy óriássá tud
változni és ellenünk van – folytatta. A Leonheart vezetéknévre egy borzalmas
érzés fogott el, majd hirtelen újra elkezdtem hallani a hangokat.
Kiskorom
óta szenvedek ebben. Idefent viszont sokkal erősebben hallom az
óriások gondolatait, hallom vérfagyasztó hangjukat a fejemben, az
elmémben, és ilyenkor mindig remegni kezdek, és lever a hideg
veríték. Olyan ez, mint egy betegség, és erre kaptam valamiféle
antidepresszáns bogyókat, amiket most azonnal be kellett vennem.
Idegesen
kutatni kezdtem a zsebemben, a melltartómban, a felszerelésemben,
mindenhol, de nem találtam a gyógyszeremet, miközben egyre
erősebben hallottam a hangokat. Ilyen erősen még sosem. Pánik
közeli állapotba kerültem, a szívem a torkomban dobogott, és
émelyegni kezdtem. A fiúk szólongattak, de meg sem hallottam, csak
azt éreztem, ahogy próbálnak visszarántani a valóságba.
Ymir-sama
emberei!
Még,
még még!
Ölni
akarunk!
Ymir-sama,
üdvözlöm!
-
Hagyjátok már abba!!! - sikoltottam fel a fejemet fogva.
-
Hol vannak a kurva bogyói??? - kapkodott össze-vissza Damon.
-
Mi baja van? - kérdezte a parancsnok.
-
Hallja az óriások gondolatait! - közölte mindenkivel hisztérikus
állapotban az öcsém. Nem láttam a reakciójukat, csak ültem,
remegve, és érthetetlenül motyogtam magam elé magyar
káromkodásokat. Aztán hirtelen egy erős kéz megemelte a fejemet,
az államnál fogva, így egyenesen az égre néztem, aztán a srác,
aki elkapott engem még a Föld Alatti Városban, rámutatott egy
felhőre.
-
Nyugodj meg, és nézd azt a felhőt! Nem úgy néz ki, mint Rivaille
hadnagy?
Először
azt sem tudtam, mit reagáljak, de annyira elkezdtem a felhőre
koncentrálni, hogy többé már nem is hallottam az óriások
gondolatait, inkább hol a felhőre, hol Rivaillera néztem, és
megállapítottam, hogy az a felhő valóban hasonlít egy kicsit rá.
Tehetetlenül felnevettem.
Úristen, már most imádom! ^-^
VálaszTörlésEsetleg egy cserében benne lennél? :3
http://purpleguyff.blogspot.com
Hatalmas AoT-fangirl vagyok, és teljesen jól átadtad a történetet! Lett egy új rajongód, aki egyben olvasód és követōd is. :3
Xx~ Vicky ^3^
Úristen, ennek nagyon örülök!!!
VálaszTörlésNem is tudod, mennyire izgultam, hogy fog tetszeni nektek! <3
Természetesen kiraklak, és bele is olvasok!
Köszönöm :) <3
Sziaaaa *-* Kitettél magadért drága! Nem csalódtam, csak így tovább! :) :*
VálaszTörlésVelem is mehet a csere? http://kissordeath-andreaszabo.blogspot.sk/
xoxo:
Andi
Jajj, rád már vártam!! <3
TörlésPersze, hogy kiteszlek!! :3
Hali! Ritkán kommentelek, mert elég bátortalan vagyok hozzá, de animés és AoT mániás létemre nem hagyhattam ki ezt az alkalmat, mikor megláttam a blogod. (Ha viszont egyszer rászánom magam a kommentírásra, akkor abból komplett kisregények lesznek...)
VálaszTörlésElárulom, hogy az alapötleted nagyon megtetszett, hogy beleviszel egy saját karaktert ebbe a történetbe, ugyanis szerintem az animék között ez az egyik legfanfictionképesebb (na, ezt jól megalkottam :D ). A magyar vonatkoztatáson eleinte meglepődtem egy kicsit, de nagyon megfogott az is, szép ötletnek gondolom, és amikor a szereplőknél írtad a nem túl magyarosan hangzó neveket, megijedtem, hogy ebből hogy fogsz jól kijönni, de ezt is ötletesen megoldottad. Az óriások hangjai meg nagyon rémisztő élményeket tudnak kreálni, remélem, jó sok szerepet kap majd a sztoriban ez a szál.
A helyesírásodat jónak találtam, tán egy elgépeléssel találkoztam, és ez a mai bloggervilágban ritka. Szóval nagy respect! :D
Most, hogy soroltam egy adag pozitívumot, jöjjön egy-két "negatívum":
Van egy olyan megérzésem, hogy mostanság láthattad a Levi-OVÁkat, és annak emlékei, érzései még erősen élnek benned, így nagyon sok hasonlóság van a történeted és azok között. Gondolok itt a párbeszédek jellegére, az események lezajlására.
A másik, hogy lehet, hogy csak nekem van ilyen mániám, de egy kicsit hiányoltam több leíró részletet.
Szerintem ennyi "kevésbé pozitív" dolgot találtam csak, alapjában tényleg tetszik a történeted. Esetleg egy cserében benne lennél egy saját karis és fanfices slashbloggal? *gondol itt reménykedve magára, és megdob egy linkkel*
http://cakes-coffee.blogspot.hu/
Sziaa!!! :)
TörlésKöszönöm szépen, hogy írtál, nagyon örülök, hogy tetszik, és annak is, hogy megdobtál egy építő kritikával! :)
Hát igen, az OVA-kat is most láttam meg úgy lényegében az egész animét is, szóval elég élénken él bennem az élmény:D
Örülök, hogy tetszik!!! :) <3
És természetesen kiraklak cserének! :)
A leíráson pedig dolgozom:D
Puszi :*
Fantasztikus! Már most imadom! ❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen, ennek nagyon örülök!!! <3 :)
TörlésPénteken első fejezet! :3